Kiengedem a gőzt

Manapság már (még?) igazán nem igényel sok bátorságot Matolcsy György nemzetgazdasági minisztert bírálni. Mégis, kevés bírálat van amely több szempontból szakmai alapokon kritizálná Matolcsy agyrémeit, amelyekkel már több mint két esztendeje tart túszként egy egész országot. Most megkísérlem ezt megtenni, de a teljesség igénye nélkül ugyanis annak az eszmerendszernek, amiből Matolcsy táplálkozik, az alapos, tudományos igényű bírálata kötetetekre rúgna, és elkésítése éveket venne igénybe. Lássuk, miért is tette és teszi Matolcsy amit tesz, és miért nincs igaza.

1. A keynesi aktivista gazdaságpolitika. Matolcsy első műve, ami a kezeimbe került, Keynes közgazdasági elképzeléseinek védelmét tűzi ki célul és már előzete programkezdetnek is tekinthető, amennyiben a ciklikus ingadozások kezelésére kitalált keynesi gazdaságpolitikai tanácsokat a hosszútávú gazdasági fejlődés témakörébe tartozó felzárkozás (jövedelmi konvergencia) eszközeként jelöli meg. Márpedig éppen ez az időtáv-keveredés az első hiba amit elkövetett, és el is követ újra és újra. Mert amig, bizonyos esetekben, a fiskális és a monetáris politika valóban befolyásolhatja a kibocsátást rövidtávon (pár hónap, néhány év), addig a közgazdaságtanban meglehetősen szilárd alapokon nyugszik annak felismerése, hogy hosszútávon (évtizedek) ezek nincsennek kimutatható befolyással a gazdasági növekedési pályájára, ellentétben olyan - Matolcsy által figyelmen kívül hagyott - tényezőkkel szemben, mint a megtakartások, a humántőke, az innováció, vagy éppen az intézményrendszer változásai. A valóság az, hogy a Keynesnek tulajdonított New Deal jellegű álllami aktivista állami beavatkozás sikere rendkívűl vitatott. Elegendő például a wikipédia megfelelő szócikkét megtekinteni amely igen szép listát kínál a New Deal-t kritikusan szemlélő művekről. Sajnos, és ez nagyban betudható az államszocializmus tudatmódosító ténykedésének, Magyarországon ez nem ismert, és nálunk az iskolákban a New Dealt még mindig egyértelmű sikersztoriként emlegetik. Ennek fő oka, hogy az államszocializmus a nyugati világban a hetvenes évekig általában egyeduralkodó, keynesi ihletésű aktivista gazdaságpoitikát a saját tervutasításos rendszere elméleti és gyakorlati megerősítésének tekintette ("lám, az imperialisták tanulnak tőlünk..." ). Vagyis Keynes menő volt, a monetarista Friedman vagy az osztrák iskolához tartozó Hayek kevésbé): Keynes "Általános elméletének" magyar fordítását már 1965-ben (29 évvel az eredeti után) kezébe vehette a magyar olvasó, addig az 1944-es "Út a szolgaságba" Hayektől csak 1991-ben jelenhetett meg magyarul. Ideje lenne leszámolni ezzel a mítosszal: Keynes egyáltalán nem volt tévedhetetlen bölcs, és az állami beavatkozás növelését ő maga is átmeneti intézkedésként javasolta. Annak pedig, hogy mennyiben voltak az elképzelései hosszútávon sikeresek, azt jól példázza, hogy a hetvenes-nyolcvanas években minden sikeres gazdaság letért erről az útról, és hiába jöttek újra divatba elképzelései 2008-at követően még egyetlen válságsújtotta gazdaság sem tudott tartós növekedést produkálni fiskális költekezéssel.

2. Minden ország zárt: Ha ezt a megállapítást olvasná Matolcsy, akkor felháborodva tiltakozna. Természetesen, tudja ő, hogy Magyarország például egy kis nyitott gazdaság, az USA egy nagy nyitott gazdaság, Észak-Korea meg egy kis zárt gazdaság. Csak azt nem képes összerakni, hogy ennek mi köze a gazdaságpolitikája csődjéhez. Nos, mindössze annyi, hogy ha egy kis nyitott gazdaságban, lebegő árfolyamnál, szabad tőkemozgás mellett az állam elkezd költekezni (fiskális expanzió), akkor annak nem lesz más hatása, mint infláció és a hazai valuta leértékelődése. Miért? Nos, legyen elég annyi, hogy ez a Mundell-Fleming modellként is ismert, nyitott gazdaságok makroökonómiai modelljéből eredő megállapítás, ami 1968 óta ismert, és természetesen minden normális közgadasági képzésben tananyag. Matolcsy láthatólag nem ismerte ezt a modellt még tavaly, mert különben tudta volna, hogy a (jómódú) háztartásoknak juttatott pluszjövedelem nem fog gazdasági fellendüléshez vezetni, legfeljebb romló külkermérleghez, és akkor megtakarított volna magának és nekünk is egy zakót. Mostanra már csak mutathattak neki egy tankönyvet, amiből kibetűzte, hogy a monetáris politika elvileg sokkal inkább hatékony eszköz lehet, és ezért kaccsingat most a jegybank felé. Azt is lassan megértette, hogy az irányadó kamatszint csökkentése (erre játszik ugyanis), árfolyamcsökkenéshez és inflációhoz vezet (vö. legutóbbi nyilatkozatát a forint szerinte túl erős szinten tartásának hiábavalóságáról), és ráadásul reményei szerint így megélénkülnek a belföldi beruházások és az export is. Csakhogy van egy kis bökkenő. A modell explicit módon nem foglalkozik azzal, hogy vajon mennyire importigényes az export, vagy éppen mennyire is érzékeny az import és az exportcikkek kereslete az árváltozásokra. Valójában a gyengülő valuta - javuló fizetési mérleg logikai páros nem automatikus (keress rá: Marshall-Lerner feltétel), és az empiria is inkább azt erősíti meg, hogy a gyengébb valuta nem okoz lényegi javulást a folyó fizetési mérlegben, legalábbis nem az annyira óhajtott rövidtávon. Vagyis Matolcsy egy újabb zakóra készül, és mi is esünk szépen vele együtt. Maximum a többletreáljövedelmeket tudja szépen elinflálni, a nemzeti vagyon egy jó részével együtt, ami max egy újabb fiskális kiigazítással egybekötött bércsökkentésnek tekinthető (és jövedelmi transzfernek a szegényektől a gazdagok felé).

3. Az állam jobb gazda mint az egyén.  Ebben az őrültségében osztozik kedves barátjával Orbán Viktorral is. Ez a két figura még azt az alapvető történelmi tényt sem képes feldolgozni, hogy azon országok, amelyek ezen alapelv mentén politizáltak, vagy már régen rendszert váltottak (egész Kelet-Európa, kivéve talán Belorussziát) vagy a történelem kudarcainak eleven panoptikumaiban van bérelt helyük (Észak-Korea és Kuba). Hogy miért is hibás gondolkodás az állam szupremáciáját hírdetni, nem fogom  lerni, ugyanis megtette helyettem már Milton Friedman.

Aki tud angolul, hallgassa meg őt, személyesen. Igazi szemnyitogató.