Kiengedem a gőzt

Két férfi áll egymással szemben a kocsmában. Viharvert, számtalan sebhellyel csúfított arcuk elárulja, hogy sokat - túl sokat - láttak már ebből a világból. Szemtanúi voltak megannyi árulásnak, hátbatámadásnak, indokolatlan erőszaknak és meghunyászkodásnak. Piszkos ingjük az út porától már régen elveszítette eredeti színét, a beleszáradt izzadság kellemetlen szaga pedig pajzsként veszi körbe őket. Oldalukon kopott pisztolytartó lóg, kezükben rozsdás 45-ös mered a másik felé. Egyik sem lő, egyik sem vonul vissza. Az idő telik, de erről a két komor arcú férfi csak a falon ketyegő öreg óra ketyegése révén értesül.

Az ivó előtt, a város utcáin eközben zajlik az élet. Kocsik indulnak a világ megannyi tájára, kikötőkbe, nagyvárosokba. A kis borbélyüzlet, ami csak egy napernyővel és egy ócska székkel kezdte, már igazi fodrászszalonná fejlődött, az egykori házaló pedig, immár jómódú vegyesbolt tulajdonosként, a környék összes farmerját ellátja szerszámmal, vetőmaggal és ruhaneművel. Igazából senkit sem érdekel már, hogy mi zajlik az ivóban. Eleinte persze érdekes volt nézni a furcsa párbajt, csak a dolgok természete az, hogy a gyomor megkordul, és menni kell a dolgunk után. Egy ideig még visszajártak az emberek, de mikor látták, hogy a két férfi továbbra is csak pisztollyal a kezében mered egymásra, lassan elmaradoztak. Végül építettek egy másik kocsmát és azóta inkább oda járnak inni.A két férfit magára maradt az öreg kocsmában. Már senkit sem érdekel mi történik velük. Ők pedig állnak, sakkban tartva egymást, mert tudják, ha az egyik, csak egy pillantra is leengedi a pisztolyt, a másik azonnal leterítheti. Ezt a kockázatot pedig nem vállalhatják.

Bocs, ha gyengére sikerült, szerencsére ezt nem tudom meg, mert nincs kommentezés (mondjuk, tartok tőle, inkább azt tudnám meg a kommentekből, hogy a trolloknak milyen aktuális frusztrációik vannak, vagy azt, hogy még mindig akad olyan hivatásos hívő, akinek az aktuális segg továbbra sem csípi a nyelvét).

Szóval, ki is ez a két marcona férfi, akik sakkban tartják egymást, és életüket egy kocsma poros padlóján vesztegetik el, miközben körülöttük zajlik az élet? Ők a magyar választók és a mindenkori magyar kormány. Bár a kezükben tartott pisztolyok hasonlóak, mégis más a nevük. A nép kezében lévő 45-ös a "Bizalmatlanság" névre hallgat, a kormány kezében meg a "Populizmus" csücsül. Szépen állnak egymással szemben, és véget nem érő  párbajpózba merevednek.

A nép nem bízik senkiben: konokul, semmilyen engedményre sem nyitottan, minden áldozatvállalást elutasítva néz farkasszemet a kormánnyal. Miért is akarna engedményeket tenni? Lassan rájött, hogy az életkörülményei a vállalt áldozatoktól függetlenűl alakulnak. Sőt, gyakran pont azok alatt lett a legrosszabb az élet, akik valamilyen hagymázos, idealista cél oltárán követeltek értelmetlen áldozatokat, úgy mint Szálasi és Rákosi. Aztán találkozott olyannal is, aki éppenséggel értelmes célok érdekében követelt áldozatot, például az ezerszer átkokkal sújtott Bokros Lajos, de aki elbukot, mert észlelve, hogy tehertétellé vált Horn Gyula kormánya számára, inkább felállt magától. Ezért aztán végül annak sem volt semmi értelme. A nép pedig tanulékony: megértette, hogy az állandó nem, a mindennek való ellenfeszülés semmivel sem vezet rosszabb kimenethez, mint az együttműködés, és a végén úgyis csak az a Tiéd, amit megeszel.

A kormány retteg. Retteg mindentől ami veszélyezteti hatalmon maradását (és a gazdasági hatalmasok támogatását), és így aztán lassan rájött, hogy jobban jár, ha bármit megígér. Ha ugyanis nem ezt teszi, mindig akad valaki aki majd megteszi, és leváltja. A szakmai kommuniáció és a technokrácia lassan a feledésbe merül. Az ígéret és a kommunikáció egyetlen mércéje és motivációja immár az lesz, hogy miként reagálnak a szavazók, vagy azok leghangosabb csoportjai (legutóbb a diákok). Ez a populizmus. Innentől kezdve a kormányzati döntéseket nem szakmailag megalapozott előkészítés és hatásvizsgálat előzi meg, hanem kiszivárogtatás, belengetés, gyors módosítgatás, utolsó pillanatban való átcsomagolás (ld. tandíj) és végül akár visszavonás. Ebben a rendszerben a népszavazás a stratégiai, majdnem tisztán értékalapú kérdések eldöntésének (NATO csatlakozás, EU csatlakozás, választójog korhatárának leszállítása, határon túli magyarok állampolgárságának kérdése) eszközéből a kormányzat sakkbantartásának eszközévé válik (népszavazás vizitdíjról, tandíjról, földtulajdonról). Az ilyen rendszerekben a vezetés mindig populisták kezébe kerül, legyen az Orbán Viktor, Medgyessy Péter vagy Gyurcsány Ferenc, akik mind a  kádári alapvetések mentén politizáltak.

Nyílvánvalóan ez egy csapdahelyzet: ha egy kormány mégis akarna valamit tenni és reformokat kezdeményezni, akkor mindig akad valaki, aki populista húrokat kezd el pengetni, a nép pedig, mivel már nem hajlandó bármit is elhinni, megválasztja a populistát. Tudja, hogy hazudnak neki, de egy idő után már igényli is (Lásd őszödi beszéd... tényleg az a "kurva ország" volt a baj? Vagy inkább az, hogy Gyurcsány megpróbált elszakadni a populizmustól? Na, meg is kapta a magáét! De tanult belőle és helyre kis populistává vált. Mindig is volt hajlama rá.)       

Van-e kiút? Az igazság az, hogy az ilyen csapdahelyzetek maguktól nem nagyon szoktak megváltozni. Mindig egy külső tényező, valamilyen sokk szükséges hozzá. Na ezért beszéltem korábban egy posztban az összeomlás szükségességéről (vadnyugati példánkban ez lenne a seriff beavatkozása, aki gyorsan bedutyizná a két pisztolyhőst). A gond, hogy be lehet a kocsmaajtót deszkázni belülről (ehhez Orbánék hozzá is láttak), és egy idő múlva már tényleg nem foglalkozik senki azzal, hogy mi zajlik idebent, és hoigyan öljük egymást az utolsó falat kenyérért. A másik lehetőség a tekintélyuralmi rendszer, amit Orbán nem is olyan régen felvetett. Hajlama lenne rá, az biztos, de képessége nem. Isten óvjon minket azoktól a diktátoroktól, akiket a magyar társadalom termelhet ki magából!

U.i.: Nem gondolom, hogy bármi újat mondtam.