A napokban újból elkezdődtek a diákmegmozdulások. Ezúttal a fő mozgatóerő már egyértelműen a HaHa, nem pedig az establishmentbe általában komolyabb galibák nélkül besimulni hajlamos HÖOK. Az elterjedt híresztelésekkel szemben, a majd egy éve, 2012. február 15-én, az ELTE jogi karának épületében elfogadott követelések között nem szerepel a tandíjmentesség, mindössze a 4. pontban térnek ki arra az igényükre, hogy a finanszírozási rendszer átalakítása fokozatosan, kiszámíthatóan történjen. Mivel a nagyobb egyetemeink költségvetése egy-egy közepes méretű városéval azonos nagyságrendűek, gondolom a fokozatos átalakítás igénye nem túl elrugaszkodott, nem a sarki italboltról van szó. A röghöz kötés alkotmányba emelése az, ami kicsapta a biztosítékot. Az Oktatói Hálózat már kissé konkrétabban fogalmaz, és több állami forrást igényel a felősoktatásnak, és követeli az egyetemi autonómia teljes megőrzését. Ez már jobban emlékeztet a régi status quo-t és a saját pozícióikat féltő oktatók hangjára. Ne felejtsük el, hogy a szakmai és pénzügyi autonómia csak addig hasznos, amig a fennálló viszonyok megőrzése a cél. Ha viszont egy szervezet olyan reformra szorul, ami a szervezet hangadóinak nem érdeke, akkor az autonómia változások fékjévé válik. A hang Jákobé, de a kéz Ézsaué.

Autonómia: mettől meddig?

Miért helyes az, hogy a szakmai és az ezzel összefüggő pénzügyi döntésekbe az egyetemet támogató állam, illetve a társadalom nem kap beleszólást? Azt valóban ne mondja meg senki, hogy éppen kit vesznek fel titkárnőnek a rektor mellé (mivel ez egy konkrét döntés), de abba például, hogy milyen kvalitásokat is várnak el egy oktatótól, vagy, hogy milyen képzést szeretnének kapni a befektetett pénzért (általános, stratégia döntések) igenis joga van mind a hallgatóknak, mind az adófizetőknek (és az őket jól-rosszul képviselő államnak) beleszólnia. Márpedig éppen ez az amit az előző kormányok elhanyagoltak, és hagytak felnőni egy olyan monstrumot, ami zabálja a pénzt és alapvetően rossz és egyenlőtlen minőségű oktatás nyújt. 

Miért? Azért mert nem ez volt a prioritás. Az egészségügyi dolgozók hangosabbak voltak, mint a diákok, akik most se mentek volna utcára, ha a kormány nem lengeti meg a tandíjat. Talán még a röghözkötést is lenyelték volna. Vannak azonban bizonyos hívószavak, szent tehenek, amiket jobb békénhagyni Magyarországon, pl. a tandíj. Ezt a szocik tudták, illetve 2008-ban éppen  Orbán jóvoltából megtanulták, Orbán meg már olyan régen elzárja magát a társadalom zömétől, hogy a hangos érdekképviseleten egyszerűen meglepődik, és azt csak kommunikációs bakinak tartja (azaz átcsomagolja ugyanazt és átnyújtja újra). Természetesen a jelenlegi kormány sem valamilyen átfogó reformban gondolkodik, hanem a fűnyíró elvet akarja hatékonyabban alkalmazni, a valóban minden piti ügybe beleszóló kancellárok segítségével. Viszont belecsapott a levesbe, és most sokaknak lett foltos az ingje. 

A legendás magyar felsőoktatás

Valóban legendás: ugyanis a világszínvonalról szóló mesék a legendák körébe utalhatóak. A Times Higher Education ranglistáján, ami a világ 400 legjobb egyetemét hívatott összegyűjteni, egyetlen magyarországi egyetem sem szerepel. Vajon miért? Talán mert kis pénz, kis foci? Nos, nálunk nem sokkal jobb helyzetben lévő országok egyetemei is fent vannak a ranglistán: a 301-350. helyek egyikén van a prágai Károly Egyetem, és ugyanebbe a csoportba tartozik a krakkói Jagelló Egyetem és a Varsói Egyetem is. Önbecsülésünket viszont talán helyreállítja, hogy román vagy bolgár egyetem nincs a listán. Sőt, délszláv sincs. Orosz viszont kettő is.

Hogy lehet az, hogy ezt a csodálatos, Nobel-díjasok tömegét kinevelő, messzeföldön híres oktatási rendszert a dekadens nyugati listák nem ismerik el érdemei szerint? Biztos az illuminátusok összeesküvése áll a háttérben. Vagy esetleg, horribile dictu, egy gyenge teljesítményű ország, gyenge teljesítményű felsőoktatásáról van szó? Miért éppen a felsőoktatás állapota lenne más, mint az országé? Néhány kevéssé ismert tény a magyar felsőoktatásról: 

1. Az egzakt tudományok (matematika és természettudományok) és a tásadalom illetve bölcsészettudományok tudományos színvonala között Magyarországon, illetve még egyazon egyetemen belül is, elképesztő szakadék tátong. Ez nem azt jelenti, hogy a magyarországi természettudományok is képesek világszínvonalon teljesíteni, de ezt nem vagyok hivatott eldönteni (mivel közgazdász vagyok). Mindenesetre én szívesen kiegyeznék vele , ha a magyar társadalom- és bölcsészettudományok úgy állnának mint a magyar természettudományok. 

Bár a fenti állítás a társadalomtudományok különösen alacsony színvonaláról közismert a szakmai körökben, én mégis nekiálltam igazolni. Az MTA IX. szakosztályának (Gazdaság- és Jogtudományok) rendesn MTA tagjainak összesített impakt faktorát (impaktja folyóiratnak van, azt jelzi, hogy az elmúlt három évben, egy cikket átlagosan hányan idéztek más, a megfigyelőlistán lévő folyóiratban) kezdtem el gyűjtögetni, a Magyar Tudományos Művek Tárába (www.mtmt.hu) saját maguk által feltöltött publikációs lista alapján. Aztán nagyon meglepődtem: ugyanis a közgadászok kozott meglepően maga értékeket találtam (5-6 körül, ami ugyan nem olyan sok, de azért legalább pár külföldi cikkre utal), akkor első pillanatban azt gondoltam, hogy előítéletes voltam, és azért alakulnak a dolgok. Aztán mégis megnéztem, hogy honnan jön ez a magas eredmény, és azt találtam, hogy szinte kizárólag egy magyarországi kiadású folyóiratban, az Acta Oeconomica-ban megjelent cikkekből ered a magas impakt. A gond az, hogy ezek zömében nyolcvanas évekbeli cikkek voltak, márpedig az Actanak tudomásom szerint csak 2009 óta van hivatalos impakt faktora.

Nos, belenéztem a Thomson-Reuters Scientific Journal CItation Report régebbi kiadásainak digitalizált változataiba, és nem találtam bennük meg az Acta-t a nyolcvanas és kilencvenes években (igaz ez a természettudományos kiadás, a társadalomtudományit egyszerűen sehol sem találom 1997 előttre). Nem akarok vádaskodni, ők is tévedhettek, meg én is. Azonban az, hogy kevés kivételtől eltekintve csak magyar vonatkozású újságból származik az a kevés impaktfaktor amit találtam a rendes tagoknál, elég szomorú.

Még egy dolog: az impaktfaktor nem hasonlítható össze tudományágak között, de azonos tudományágban igen. A gond az idézettségek nagyságrendjével van: egy jó újság természettudományokban simán produkál 10-30 közötti IF-et, míg közgázban a legjobb újságnak is csak 5 körüli az impaktja, és az 1 felettiek már elég jónak számítanak. Egy kutató közgazdásznak, ha mondjuk életútja során 30 cikket írt átlagos újságokban (IF: 0.5/db, nagyon megengedő voltam, mert közgázban magas az elutasítási arány), akkor azért olyan 15 körüli impaktfaktort összeszedni nyugdíjig nem lehetetlen teljesítmény. És nem egy akadémikusról beszélek, hanem egy szorgalmasabb átlagos kutatóról. Azaz, még ha helytállóak is az adatok, ez bizony nagyon kevés. Ráadásul még az 5-6-os impaktfaktor inkább kivétel, mint szabály.

  2. A legtöbb egyetemi karon (ismét leírom, nem természet és élettudományokról beszélek) már csak alibikutatások zajlanak, és elsődleges (effektíve kizárólagos) profiljuk az oktatás, amely a fennmaradásukat finanszírozza. Az oktatók lényegileg csak oktatással foglalkoznak, kutatói álláshelyek nincsenek, vagy azok is oktatói munkaköröket takarnak. Ez pedig lényegében az, amit egy főiskola csinál. Magyarországon nemzetközileg komolyan vehető egyetem nincs (a CEU-t nem tekintem magyar egyetemnek, külföldön akkreditálták a szakjait és sok külföldi dolgozik náluk), ennek megfelelően a kutatások eredményei a legtöbb területen magyar lapokban jelennek meg. A minősítési eljárások pontozási rendszerét (lásd MTA doktora) gyakran úgy állíják be, hogy a magyar lapok majdnem annyi pontot érjenek (mondjuk felét), mint a terület vezető nemzetközi folyóiratai. Ez kontraszelekcióhoz vezet, hiszen a területet meghatározó akadémikusok és akadémiai doktorok azokból kerülnek ki, akik sok magyar cikket írnak, azokkal szemben, akiknek kevesebb de komoly, nemzetközi lapban megjelent cikkei vannak. 

3. A magyar kutatásfinanszírozásban elsősorban a természet és műszaki tudományokat részesítik előnyben, ami persze, főleg a fentiek fényében, értelmes dolognak tünik. Ugyanakkor a többi területen lényegében ezzel rögzítik a feudális viszonyokat. Az elérhető ösztöndíjak pl. a Bolyai, vagy a Szechenyi alapvetően fizetéskiegészítésre szolgálnak, azokból kutatni komolyan nem lehet. Az OTKA néhány millió forintos kerete szintén legfeljebb a jóindulat kategóriájába sorolható, hiszen abból munkaerőt felvenni, adatokat digitalizálni, stb. (ami ugye egy rendes társadalomtudományi kutatáshoz kellene) nem lehet. Nagyobb külföldi pályázatokon részt venni nem lehet Magyarországról, hiszen ezek jelentős önrészt igényelnek az egyetemektől (az ERC ösztöndíjai például az ÁFÁ-t nem térítik, azt az egyetemnek kell fizetni, képzeljük el, ha egy fiatal kutató mondjuk megnyerné az 1,5 millió eurós ERC Starting pályázatot, akkor az az egyetemének kb. 250-375 ezer euró kiadással járna 5 évig). Ezért az egyetemek csak a preferált területekről engednek ki pályázatot. Ami marad, az a céltalan esszézgetés, a szükségtelen irodalomösszefoglalók írása, illetve a nem reprezentatív minták gyűjtüögetése a hallgatók utcára zavarása révén. Gondolom, egyetértünk, hogy így nem lehet normális, nemzetközi szintű kutatást végezni. A következmény, hogy aki tényleg versenyképes lenne nemzetközi színtéren, az vagy feladja az álmait és tanít élete végéig, vagy pakol és elmegy az országból.

4. Jó felsőoktatás nincs jó kutatás nélkül. Ahhoz, hogy valaki magas színvonalon tanítson, az adott területet a kurzus szintjénél jóval magasabban kell művelnie. Ha erre nem képes, akkor az egyetemi kurzus szimpla tankönyvértelmező szemináriummá silányul, az oktató pedig szélesebb rálátás nélkül csak unalmas kurzusokra képes. Ez olyan mint a rossz nyelvtanár, aki mindig csak egy órával jár az osztálya előtt. Ismerős emlékek, kedves jelenleg is felsőoktatásban hallgató vagy már végzett olvasóim? 

Füstbe ment lehetőségek

 Pedig voltak lehetőségek a változásra, az akarat hibádzott. Mindenekelőtt a rendszerváltás idején, amikor annyi mindent meg lehetett volna reformálni, azonban a minden lehetséges konfliktust kerülgető kormányok egymás után igyekeztek kikerülni ezt a konfliktust. Ezután a nagy lehetőség a bolognai rendszerre való átállással jött, és veszett el. Az új képzési struktúrára való áttérés lehetőséget adott volna a felsőoktatási tananyag és az oktatásszervezés átgondolására és a nemzetközi normákhoz igazítására. Hogy csak néhány ilyen dolgot említsek: a tanulmányi időszak más formában való megszervezése (pl. trimeszter rendszer), kevesebb, jobban átgondolt tematikájú kurzus magasabb óraszámban való oktatása, a vizsgarendszer átgondolása, stb.. Mindez közelebb hozta volna a magyar rendszert a nyugat-európaihoz, ami márcsak azért is jobb lett volna, mert utóbbiak jobban adaptálódtak a felsőoktatás eltömegesedéséhez.

Ehelyett amit kaptunk, az a régi rendszer átültetése volt új formába: a régi tárgyak, amelyek egy-egy erős embernek teremtettek tanszéket és befolyást, megmaradtak, legfeljebb még beraktak pár újat is, ezzel növelve a magyar rendszerben eddig is meglévő szétaprózódást. Néhány kurzust kettévágtak, akkor is, ha a mesterszintre igazából már nem is maradt tanítanivaló, hogy az oktatók a mesterszakokon is oktassanak, az akkreditációs kérelembe beírhatóak legyenek anélkül, hogy bármi újat kellene tanulniuk, vagy csinálniuk. Vajon miért történt ez? Azért mert a bolognai folyamatot levezénylő kormányzat, az autonómia elvét szűklátókörűen kiszélesítve, a rendszer haszonélvezőire bízta a rendszer reformját. Nem csoda, hogy nem sikerült. Kecskére a káposztát. Ezért van most ennyi felesleges alapszak, élesen szembemenve a bolognai folyamat lényegével, és ezért lehet hogy bizonyos mesterszakok elvégzése kevesebb erőfeszítést igényel mint az alapszaké. Pedig nem ez volt a cél, ugye?

Az igazság pillanata

Minden lufi kipukkad egyszer. Kipukkad a nagy magyar felsőoktatés zsenialitásának lufija is. Kipukkad, amikor kiderül, hogy legfeljebb csak arra képes, hogy néhány tehetséges embert gyors távozásra bírjon az országból, a maradéknak, meg szerény, de egyelőre biztosnak tűnő megélhetést nyújtson. Kipukkad, amikor a hallgatók rájönnek, hogy ma diplomát szerezni kisebb kihívás (nem az orvosokról beszélek...), mint tisztességesen leérettségizni (még jó, hogy legalább érettségi kell hozzá). Kipukkad a lufi, amikor a munkaadók szembesülnek a papírgyárakból kiáramlók alacsony képességeivel. A felsőoktatás zömének ugyanis elsősorban nem ténybeli tudást, hanem jól adaptálható, konvertálható képességeket (önálló tanulás képessége, probléma felismerése, megoldása) kell adnia. ebben pedig a magyar felsőoktatás megbukik.  A képességek fejlesztése pedig sokkal több energiát és pénzt igényel, mint a bifláztatás. Az, hogy a felismerés végre elérte a hallgatókat is, azon látható, hogy előssorban immár nem ingyenes felsőoktatást kérnek, mint 1995-ben, hanem minőséget a pénzükért. Márpedig minőséget a pénz csak akkor vásárol, ha alapvető struktúrális változásokkal párosul.

Ezért nem szabad nyakló és feltételek nélkül pénzt dobálni a felsőoktatásba. Most csak annyi történne, hogy a jelenlegi struktúra elnyelné a pénzt, max. az alibi kutatásokért több pénzt lehetne legombolni, az egyetemi vezetők meg magasabb pénzeket oszotgatnának szét maguk között. Az átlagoktató meg marad a minimumokat meghatározó bértáblán, és csinálná tovább ugyanazt, amit egyébként a fizetése duplájáért is csinálna (ugyanis neki sem kényelmes változtatni). A változásnak kivülről kell jönnie, rendszer nem fogja önmagát megreformálni.  Adok szívesen pár ötletet is:

1. Nemzetközi standardokon nyugvó oktatói, kutatói minősítési rendszer bevezetése, felmenő rendszerben, de ennek megfelelően új bérezéssel (aki magasabb béreket akar, az átkérheti magát az új minősítési rendszerbe).

2. A sikeres egyetemek oktatási struktúráiból ötleteket meríteni, nem kell feltalálni a spanyol viaszt. Nyugodtan meg lehet pár tapasztalt szakembert kérni, hogy adjon tanácsot. (Csak ne magyar intézményből).

3. A szakok átgondolása, kevesebb szakkal. Az oktatásban a "kevesebbet, de alaposan" elv érvényesítése a "sokat markol, de keveset fog" helyett.

De szerencsére nem csak a fenti ötletekből lehetne meríteni (egy ember úgysem elég okos és informált ehhez), van példa nagy számban. Ahogyan egy okosan vezetett magyar vállalat is tanula  nemzetközi példákból, úgy a világpiacon megjelenő felsőoktatás is tanulhatna. Ettől még maradhatna magyar, csak még hatékony is lenne.