Kiengedem a gőzt

 

A fenti követelések mellé beállt többek között a Magyar Rektori Konferencia és az FDSZ is, azaz a fenti pontok a felsőoktatásban érintettek együttes követeléseinek is tekithetőek. A fenti pontokat olvasva vegyes érzéseim vannak. A 3. a 4., és a 6. pontokkal egyet tudok érteni. A többi pont azonban túl általános és elnagyolt (semmitmondó) ahhoz, hogy értelmezhetőek legyenek. Gyanítom, hogy a hallgatók őszinte, de távolról sem önzetlen törekvéseit most olyan csoportok lovagolják meg, akiknek ténykedése legalább annyira károsítja a hallgatók hosszútávú kollektív érdekeit mint Orbán Viktor ámokfutása.

 

Magyarországon a köz- és felsőoktatásban lényegi reform, az érettségi rendszer átalakításától eltekintve, a hatvanas évek óta nem történt. A felősoktatásban tapasztalható bajok is jórészt ebből származnak, és ez az oka annak is, hogy magyar egyetem a top európai egyetemek rangsorában nem is fordul elő (legalábbis a Times Higher Education szerint, hmm, nem is tudom, és ennek jobban hiszek, mint a magyar egyetemek önreklámjának).

 

A közoktatás reformja nélkül viszonylag keveset lehet tenni felsőoktatásért. Mindekelőtt a tananyag mennyiségét és a prioritásokat kellene átgondolni. Például kifejezetten ostobaságnak tartom, hogy a középiskolai curriculum lényegében az általános iskolai anyag magasabb szinten történő ismételgetése. A közoktatásnak a tudás elsajátítására és az önálló, kritikus gondolkodásra való készségeket kellene kialakítania, miközben a tanulók eltérő társadalmi/családi hátteréből eredő különbségeket kellene aktív fejlesztéssel enyhítenie. Ehelyett a gyerekek megkérdőjelezhetetlen kijelentések agyatlan memorizálásával töltik az időt, és a diákok közötti szakadék óhatatlanul még szélesebbre tárul. Senki sem merte eddig még megtenni, hogy a jelenlegi oktatási lobbival szembehelyezkedve kimondja, hogy az általános iskolai tananyag erőteljes csökkentése és az alapfokú oktatás célkitűzéseinek alapos átgondolása nélkül az egész reform halálra van ítélve. A magyar köz- és felsőoktatás jelenlegi mottója a "sokat markol, de keveset fog", amit ideje lenne lecserélni a "kevesebbet, de alaposan" elvére. Csakhogy ez kemény egzisztenciális érdekeket sért, ugyanis egy ilyen rendszerben mindenkinek nagyon át kellene gondolnia a pedagógiai módszereit, és nem lehetne újból és újból ismételgetni minden évben ugyanazt, megtakarítva a tanórára való felkészülést. 

Hasonló okból a felsőoktatásban sem történt semmilyen érdemi reform, még a bolognai rendszerre való átálláskor sem, ezzel pedig Magyarország történelmi esélyt szalasztott el. Ismeretes, hogy az osztott képzési rendszer a felsőoktatási képzési tervek alapvető átgondolását igényelték volna. Ehelyett a régi, osztatlan képzések össze-vissza szabdalásában nyílvánult meg a "reform", amely lényegében két alapelv mentén zajlott le:

1. Minél kevesebb munkával végezni el a reformot (egyszerűbben szólva összecsapni).

2. Minél inkább megőrízni az egyéni hatalmi bázisokat kikövező tárgyrendszert, és ezzel ismét elkerülni, hogy a mélyen tisztelt professzor uraknak valami újat kelljen tanulnia, vagy a tárgyaikat adaptálni a megváltozott követelményekhez. 

Természetesen maga a reform eleve bukásra volt ítélve, hiszen, igen ostoba módon, a rendszer megreformálását a rendszer haszonélvezőire bízták. A következmény az lett, hogy megmaradt rengeteg esetileg összetákolt, egy-egy professzorra méretezett tantárgy, ami végül felületes oktatáshoz vezet (Hogyan is lehetne mélyen elsajátítani félévente 10-14 tárgyat? Ez a nyugat-európai és az észak-amerikai rendszerben egyáltalán nem így van...), és gyakran nem érezhető a különbség az alapképzési és a mesterképzési tárgyak között (pl. mert az alapszakos tárgy után már nincs mit tanítani, de muszáj mesterszakon is hírdetni kurzust, mert az akkreditációs követelményekbe egy agyatlan berakatta). Attól félek, hogy amikor a hallgatók és a Magyar Rektori Konferencia elnöksége zászlajára tűzte a reformot, akkor nem érdemi, tartalmi reformok lebegtek a szemeik előtt, hanem a meglévő nekik kényelmes rendszer (papírgyárak) fenntartása.

 

Ennek megfelelően, nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy ebben az alacsony hatékonysággal működő felsőoktatásban az egyetemi (gazdasági) autonómia fenntartása csupán az eddig pazarlás, és piszkos kis ügyletek haszonélvezőinek malmára hajtja a vizet. Ha az egyetemek, és a felsőoktatás jelenlegi vezetése bebizonyítaná, hogy képes és alkalmas egy modern felősoktatást menedzselni, akkor nem lennének kétségeim, de egyelőre ennek éppen az ellenkezőjét látom igazolódni. 

 

Nem látom azt sem igazolhatónak, hogy ennyire rosszul működő rendszerben, csökkenő népesség mellett, miért kellene mindig ugyanannyi, vagy esetleg egyre több hallgatót beiskolázni. A valóság az, hogy a felsőoktatásba belépő hallgatók minősége drámaian leromlott, ami nem is teszi lehetővé, hogy normális képzés folyjon.

 

Vagyis, olyasminek tűnik ez nekem, mint a 18. század nagy nemesi ellenállása a Habsburg "központosító" (nagyon gyakran inkább modernizáló) törekvesekkel szemben. Ez az agyonheroizált magyar nemesi ellenállás nem másról szólt, mint a feudális előjogok védelméről, akármilyen piros-fehér-zöld mázzal is igyekezett azt a kuruckodó történetírás leönteni. Arra gyanakszom, hogy a jelenlegi tárgyalások (még ha meg is szakadtak most éppen) is egyre inkább a régi előjogok visszaszerzéséről és a papírgyárak életbentartásáról szólnak, mintsem valódi reformok követeléséről. Mert a hallgatók, sajnos, zömében nem tudást, hanem papírt keresnek, az egyetemi vezetők meg egyszerűen a lokális kiskirályságaikat próbálják konzerválni.

Ezt a meccset nem jófiúk vívják, max az egyik felet momentán jobban utálom.