HTML

Kiengedem a gőzt

Néha sok lesz már mindenből és akkor irogatok. Átmenetileg engedélyezem a kommentelést, de ha elszabadul a tahóság, akkor ismét letiltom.

2013.02.18. 13:20 Dilis Csávó

Minőségi felsőoktatást - ingyen?

A napokban újból elkezdődtek a diákmegmozdulások. Ezúttal a fő mozgatóerő már egyértelműen a HaHa, nem pedig az establishmentbe általában komolyabb galibák nélkül besimulni hajlamos HÖOK. Az elterjedt híresztelésekkel szemben, a majd egy éve, 2012. február 15-én, az ELTE jogi karának épületében elfogadott követelések között nem szerepel a tandíjmentesség, mindössze a 4. pontban térnek ki arra az igényükre, hogy a finanszírozási rendszer átalakítása fokozatosan, kiszámíthatóan történjen. Mivel a nagyobb egyetemeink költségvetése egy-egy közepes méretű városéval azonos nagyságrendűek, gondolom a fokozatos átalakítás igénye nem túl elrugaszkodott, nem a sarki italboltról van szó. A röghöz kötés alkotmányba emelése az, ami kicsapta a biztosítékot. Az Oktatói Hálózat már kissé konkrétabban fogalmaz, és több állami forrást igényel a felősoktatásnak, és követeli az egyetemi autonómia teljes megőrzését. Ez már jobban emlékeztet a régi status quo-t és a saját pozícióikat féltő oktatók hangjára. Ne felejtsük el, hogy a szakmai és pénzügyi autonómia csak addig hasznos, amig a fennálló viszonyok megőrzése a cél. Ha viszont egy szervezet olyan reformra szorul, ami a szervezet hangadóinak nem érdeke, akkor az autonómia változások fékjévé válik. A hang Jákobé, de a kéz Ézsaué.

Autonómia: mettől meddig?

Miért helyes az, hogy a szakmai és az ezzel összefüggő pénzügyi döntésekbe az egyetemet támogató állam, illetve a társadalom nem kap beleszólást? Azt valóban ne mondja meg senki, hogy éppen kit vesznek fel titkárnőnek a rektor mellé (mivel ez egy konkrét döntés), de abba például, hogy milyen kvalitásokat is várnak el egy oktatótól, vagy, hogy milyen képzést szeretnének kapni a befektetett pénzért (általános, stratégia döntések) igenis joga van mind a hallgatóknak, mind az adófizetőknek (és az őket jól-rosszul képviselő államnak) beleszólnia. Márpedig éppen ez az amit az előző kormányok elhanyagoltak, és hagytak felnőni egy olyan monstrumot, ami zabálja a pénzt és alapvetően rossz és egyenlőtlen minőségű oktatás nyújt. 

Miért? Azért mert nem ez volt a prioritás. Az egészségügyi dolgozók hangosabbak voltak, mint a diákok, akik most se mentek volna utcára, ha a kormány nem lengeti meg a tandíjat. Talán még a röghözkötést is lenyelték volna. Vannak azonban bizonyos hívószavak, szent tehenek, amiket jobb békénhagyni Magyarországon, pl. a tandíj. Ezt a szocik tudták, illetve 2008-ban éppen  Orbán jóvoltából megtanulták, Orbán meg már olyan régen elzárja magát a társadalom zömétől, hogy a hangos érdekképviseleten egyszerűen meglepődik, és azt csak kommunikációs bakinak tartja (azaz átcsomagolja ugyanazt és átnyújtja újra). Természetesen a jelenlegi kormány sem valamilyen átfogó reformban gondolkodik, hanem a fűnyíró elvet akarja hatékonyabban alkalmazni, a valóban minden piti ügybe beleszóló kancellárok segítségével. Viszont belecsapott a levesbe, és most sokaknak lett foltos az ingje. 

A legendás magyar felsőoktatás

Valóban legendás: ugyanis a világszínvonalról szóló mesék a legendák körébe utalhatóak. A Times Higher Education ranglistáján, ami a világ 400 legjobb egyetemét hívatott összegyűjteni, egyetlen magyarországi egyetem sem szerepel. Vajon miért? Talán mert kis pénz, kis foci? Nos, nálunk nem sokkal jobb helyzetben lévő országok egyetemei is fent vannak a ranglistán: a 301-350. helyek egyikén van a prágai Károly Egyetem, és ugyanebbe a csoportba tartozik a krakkói Jagelló Egyetem és a Varsói Egyetem is. Önbecsülésünket viszont talán helyreállítja, hogy román vagy bolgár egyetem nincs a listán. Sőt, délszláv sincs. Orosz viszont kettő is.

Hogy lehet az, hogy ezt a csodálatos, Nobel-díjasok tömegét kinevelő, messzeföldön híres oktatási rendszert a dekadens nyugati listák nem ismerik el érdemei szerint? Biztos az illuminátusok összeesküvése áll a háttérben. Vagy esetleg, horribile dictu, egy gyenge teljesítményű ország, gyenge teljesítményű felsőoktatásáról van szó? Miért éppen a felsőoktatás állapota lenne más, mint az országé? Néhány kevéssé ismert tény a magyar felsőoktatásról: 

1. Az egzakt tudományok (matematika és természettudományok) és a tásadalom illetve bölcsészettudományok tudományos színvonala között Magyarországon, illetve még egyazon egyetemen belül is, elképesztő szakadék tátong. Ez nem azt jelenti, hogy a magyarországi természettudományok is képesek világszínvonalon teljesíteni, de ezt nem vagyok hivatott eldönteni (mivel közgazdász vagyok). Mindenesetre én szívesen kiegyeznék vele , ha a magyar társadalom- és bölcsészettudományok úgy állnának mint a magyar természettudományok. 

Bár a fenti állítás a társadalomtudományok különösen alacsony színvonaláról közismert a szakmai körökben, én mégis nekiálltam igazolni. Az MTA IX. szakosztályának (Gazdaság- és Jogtudományok) rendesn MTA tagjainak összesített impakt faktorát (impaktja folyóiratnak van, azt jelzi, hogy az elmúlt három évben, egy cikket átlagosan hányan idéztek más, a megfigyelőlistán lévő folyóiratban) kezdtem el gyűjtögetni, a Magyar Tudományos Művek Tárába (www.mtmt.hu) saját maguk által feltöltött publikációs lista alapján. Aztán nagyon meglepődtem: ugyanis a közgadászok kozott meglepően maga értékeket találtam (5-6 körül, ami ugyan nem olyan sok, de azért legalább pár külföldi cikkre utal), akkor első pillanatban azt gondoltam, hogy előítéletes voltam, és azért alakulnak a dolgok. Aztán mégis megnéztem, hogy honnan jön ez a magas eredmény, és azt találtam, hogy szinte kizárólag egy magyarországi kiadású folyóiratban, az Acta Oeconomica-ban megjelent cikkekből ered a magas impakt. A gond az, hogy ezek zömében nyolcvanas évekbeli cikkek voltak, márpedig az Actanak tudomásom szerint csak 2009 óta van hivatalos impakt faktora.

Nos, belenéztem a Thomson-Reuters Scientific Journal CItation Report régebbi kiadásainak digitalizált változataiba, és nem találtam bennük meg az Acta-t a nyolcvanas és kilencvenes években (igaz ez a természettudományos kiadás, a társadalomtudományit egyszerűen sehol sem találom 1997 előttre). Nem akarok vádaskodni, ők is tévedhettek, meg én is. Azonban az, hogy kevés kivételtől eltekintve csak magyar vonatkozású újságból származik az a kevés impaktfaktor amit találtam a rendes tagoknál, elég szomorú.

Még egy dolog: az impaktfaktor nem hasonlítható össze tudományágak között, de azonos tudományágban igen. A gond az idézettségek nagyságrendjével van: egy jó újság természettudományokban simán produkál 10-30 közötti IF-et, míg közgázban a legjobb újságnak is csak 5 körüli az impaktja, és az 1 felettiek már elég jónak számítanak. Egy kutató közgazdásznak, ha mondjuk életútja során 30 cikket írt átlagos újságokban (IF: 0.5/db, nagyon megengedő voltam, mert közgázban magas az elutasítási arány), akkor azért olyan 15 körüli impaktfaktort összeszedni nyugdíjig nem lehetetlen teljesítmény. És nem egy akadémikusról beszélek, hanem egy szorgalmasabb átlagos kutatóról. Azaz, még ha helytállóak is az adatok, ez bizony nagyon kevés. Ráadásul még az 5-6-os impaktfaktor inkább kivétel, mint szabály.

  2. A legtöbb egyetemi karon (ismét leírom, nem természet és élettudományokról beszélek) már csak alibikutatások zajlanak, és elsődleges (effektíve kizárólagos) profiljuk az oktatás, amely a fennmaradásukat finanszírozza. Az oktatók lényegileg csak oktatással foglalkoznak, kutatói álláshelyek nincsenek, vagy azok is oktatói munkaköröket takarnak. Ez pedig lényegében az, amit egy főiskola csinál. Magyarországon nemzetközileg komolyan vehető egyetem nincs (a CEU-t nem tekintem magyar egyetemnek, külföldön akkreditálták a szakjait és sok külföldi dolgozik náluk), ennek megfelelően a kutatások eredményei a legtöbb területen magyar lapokban jelennek meg. A minősítési eljárások pontozási rendszerét (lásd MTA doktora) gyakran úgy állíják be, hogy a magyar lapok majdnem annyi pontot érjenek (mondjuk felét), mint a terület vezető nemzetközi folyóiratai. Ez kontraszelekcióhoz vezet, hiszen a területet meghatározó akadémikusok és akadémiai doktorok azokból kerülnek ki, akik sok magyar cikket írnak, azokkal szemben, akiknek kevesebb de komoly, nemzetközi lapban megjelent cikkei vannak. 

3. A magyar kutatásfinanszírozásban elsősorban a természet és műszaki tudományokat részesítik előnyben, ami persze, főleg a fentiek fényében, értelmes dolognak tünik. Ugyanakkor a többi területen lényegében ezzel rögzítik a feudális viszonyokat. Az elérhető ösztöndíjak pl. a Bolyai, vagy a Szechenyi alapvetően fizetéskiegészítésre szolgálnak, azokból kutatni komolyan nem lehet. Az OTKA néhány millió forintos kerete szintén legfeljebb a jóindulat kategóriájába sorolható, hiszen abból munkaerőt felvenni, adatokat digitalizálni, stb. (ami ugye egy rendes társadalomtudományi kutatáshoz kellene) nem lehet. Nagyobb külföldi pályázatokon részt venni nem lehet Magyarországról, hiszen ezek jelentős önrészt igényelnek az egyetemektől (az ERC ösztöndíjai például az ÁFÁ-t nem térítik, azt az egyetemnek kell fizetni, képzeljük el, ha egy fiatal kutató mondjuk megnyerné az 1,5 millió eurós ERC Starting pályázatot, akkor az az egyetemének kb. 250-375 ezer euró kiadással járna 5 évig). Ezért az egyetemek csak a preferált területekről engednek ki pályázatot. Ami marad, az a céltalan esszézgetés, a szükségtelen irodalomösszefoglalók írása, illetve a nem reprezentatív minták gyűjtüögetése a hallgatók utcára zavarása révén. Gondolom, egyetértünk, hogy így nem lehet normális, nemzetközi szintű kutatást végezni. A következmény, hogy aki tényleg versenyképes lenne nemzetközi színtéren, az vagy feladja az álmait és tanít élete végéig, vagy pakol és elmegy az országból.

4. Jó felsőoktatás nincs jó kutatás nélkül. Ahhoz, hogy valaki magas színvonalon tanítson, az adott területet a kurzus szintjénél jóval magasabban kell művelnie. Ha erre nem képes, akkor az egyetemi kurzus szimpla tankönyvértelmező szemináriummá silányul, az oktató pedig szélesebb rálátás nélkül csak unalmas kurzusokra képes. Ez olyan mint a rossz nyelvtanár, aki mindig csak egy órával jár az osztálya előtt. Ismerős emlékek, kedves jelenleg is felsőoktatásban hallgató vagy már végzett olvasóim? 

Füstbe ment lehetőségek

 Pedig voltak lehetőségek a változásra, az akarat hibádzott. Mindenekelőtt a rendszerváltás idején, amikor annyi mindent meg lehetett volna reformálni, azonban a minden lehetséges konfliktust kerülgető kormányok egymás után igyekeztek kikerülni ezt a konfliktust. Ezután a nagy lehetőség a bolognai rendszerre való átállással jött, és veszett el. Az új képzési struktúrára való áttérés lehetőséget adott volna a felsőoktatási tananyag és az oktatásszervezés átgondolására és a nemzetközi normákhoz igazítására. Hogy csak néhány ilyen dolgot említsek: a tanulmányi időszak más formában való megszervezése (pl. trimeszter rendszer), kevesebb, jobban átgondolt tematikájú kurzus magasabb óraszámban való oktatása, a vizsgarendszer átgondolása, stb.. Mindez közelebb hozta volna a magyar rendszert a nyugat-európaihoz, ami márcsak azért is jobb lett volna, mert utóbbiak jobban adaptálódtak a felsőoktatás eltömegesedéséhez.

Ehelyett amit kaptunk, az a régi rendszer átültetése volt új formába: a régi tárgyak, amelyek egy-egy erős embernek teremtettek tanszéket és befolyást, megmaradtak, legfeljebb még beraktak pár újat is, ezzel növelve a magyar rendszerben eddig is meglévő szétaprózódást. Néhány kurzust kettévágtak, akkor is, ha a mesterszintre igazából már nem is maradt tanítanivaló, hogy az oktatók a mesterszakokon is oktassanak, az akkreditációs kérelembe beírhatóak legyenek anélkül, hogy bármi újat kellene tanulniuk, vagy csinálniuk. Vajon miért történt ez? Azért mert a bolognai folyamatot levezénylő kormányzat, az autonómia elvét szűklátókörűen kiszélesítve, a rendszer haszonélvezőire bízta a rendszer reformját. Nem csoda, hogy nem sikerült. Kecskére a káposztát. Ezért van most ennyi felesleges alapszak, élesen szembemenve a bolognai folyamat lényegével, és ezért lehet hogy bizonyos mesterszakok elvégzése kevesebb erőfeszítést igényel mint az alapszaké. Pedig nem ez volt a cél, ugye?

Az igazság pillanata

Minden lufi kipukkad egyszer. Kipukkad a nagy magyar felsőoktatés zsenialitásának lufija is. Kipukkad, amikor kiderül, hogy legfeljebb csak arra képes, hogy néhány tehetséges embert gyors távozásra bírjon az országból, a maradéknak, meg szerény, de egyelőre biztosnak tűnő megélhetést nyújtson. Kipukkad, amikor a hallgatók rájönnek, hogy ma diplomát szerezni kisebb kihívás (nem az orvosokról beszélek...), mint tisztességesen leérettségizni (még jó, hogy legalább érettségi kell hozzá). Kipukkad a lufi, amikor a munkaadók szembesülnek a papírgyárakból kiáramlók alacsony képességeivel. A felsőoktatás zömének ugyanis elsősorban nem ténybeli tudást, hanem jól adaptálható, konvertálható képességeket (önálló tanulás képessége, probléma felismerése, megoldása) kell adnia. ebben pedig a magyar felsőoktatás megbukik.  A képességek fejlesztése pedig sokkal több energiát és pénzt igényel, mint a bifláztatás. Az, hogy a felismerés végre elérte a hallgatókat is, azon látható, hogy előssorban immár nem ingyenes felsőoktatást kérnek, mint 1995-ben, hanem minőséget a pénzükért. Márpedig minőséget a pénz csak akkor vásárol, ha alapvető struktúrális változásokkal párosul.

Ezért nem szabad nyakló és feltételek nélkül pénzt dobálni a felsőoktatásba. Most csak annyi történne, hogy a jelenlegi struktúra elnyelné a pénzt, max. az alibi kutatásokért több pénzt lehetne legombolni, az egyetemi vezetők meg magasabb pénzeket oszotgatnának szét maguk között. Az átlagoktató meg marad a minimumokat meghatározó bértáblán, és csinálná tovább ugyanazt, amit egyébként a fizetése duplájáért is csinálna (ugyanis neki sem kényelmes változtatni). A változásnak kivülről kell jönnie, rendszer nem fogja önmagát megreformálni.  Adok szívesen pár ötletet is:

1. Nemzetközi standardokon nyugvó oktatói, kutatói minősítési rendszer bevezetése, felmenő rendszerben, de ennek megfelelően új bérezéssel (aki magasabb béreket akar, az átkérheti magát az új minősítési rendszerbe).

2. A sikeres egyetemek oktatási struktúráiból ötleteket meríteni, nem kell feltalálni a spanyol viaszt. Nyugodtan meg lehet pár tapasztalt szakembert kérni, hogy adjon tanácsot. (Csak ne magyar intézményből).

3. A szakok átgondolása, kevesebb szakkal. Az oktatásban a "kevesebbet, de alaposan" elv érvényesítése a "sokat markol, de keveset fog" helyett.

De szerencsére nem csak a fenti ötletekből lehetne meríteni (egy ember úgysem elég okos és informált ehhez), van példa nagy számban. Ahogyan egy okosan vezetett magyar vállalat is tanula  nemzetközi példákból, úgy a világpiacon megjelenő felsőoktatás is tanulhatna. Ettől még maradhatna magyar, csak még hatékony is lenne.

 

2 komment

Címkék: tandíj reform Felsőoktatás


2013.02.05. 23:04 Dilis Csávó

Drága elnök úr! Az MNB géniusza

Ez az, megkaptuk! Viktor újra bebizonyította, hogy nem csinál segget a szájából. Amit ő megmond, az meg van mondva. Ha bízik Matolcsyban, akkor kinevezi MNB elnöknek, akkor is, ha erre a hírre kb. egy óra alatt gyengül a forint 1,5%-kal az eurohoz képest. Ez is része a kormány devizahiteleseket védő intézkedéscsomagjának? Ugyanis éppen most mentek fel a törlesztőrészletek 1,5%-kal, ha pedig Gyuri igazán nekikezd a munkának, és ő aztán nem veszi félvállról az ilyesmit, akkor tartósan.

De, csitt, hallga, mit mond a mester: nem szeretné a pénzmennyiség növelésével élénkíteni a gazdaságot. Mi? Akkor vajon, mi a francot akar csinálni? Ugyanis az MNB egyetlen gazdaságpolitikai eszköze a pénzmennyiség befolyásolása. Ez a monetáris politika. Legfeljebb a cél lehet különböző. Például egy inflációs cél elérése (ez van jelenleg Magyarországon) vagy az árfolyam valamilyen szinten tartása.

Ráadásul, Gyuri már rájött arra, hogy egy kis nyitott gazdaságban a fiskális poltika nem hatékony eszköz a gazdaság élénkítésére, viszont a monetáris politika az. Erre most azzal jön, hogy nem fog monetáris expanzióba kezdeni? Na, ez igazán érdekes. Főként annak fényében, hogy az MNB-be beültetett új tagok már végig tudtak verni két kamatvágást augusztus végén és novemberben a Monetáris Tanácsban (Devizahitelesek, figyelem! Ne azt nézzétek mit mond Viktor, hanem, hogy mit tesz...). Ezek után már miért is gondolna a piac arra, hogy Gyuri mint vásott kölök a cukorkásboltban, nekiesik a kamatszintnek és elkezdi lefelé nyesni. Mert éppenhogy erre gondol. Ennek megelőlegezése a forint árfolyamesése. Matolcsy hülyének nézi a piacot. A piac meg leszarja és vígan beárazza.

Persze van még egy lehetőség. Nevezetesen, hogy Kuszaszem azt hiszi, hogy a kamatvágás nem növeli a pénzmennyiséget. Erre persze korábban, még gondolni sem mertem, mert azért megelőlegeztem annyit Gyurinak, hogy legalább egy alap makroökonomia tankönyvet értő módon áttanulmányozott. Naív voltam! Nos, akkor értesítem az MNB géniuszát, hogy a kamatvágás is növeli a pénzmennyiséget és forintgyengülést okoz. Vagyis készülhetünk a 300 feletti árfolyamra. Vagy esetleg Matolcsy kénytelen lesz éppen a forint árfolyamának megőrzése érdekében kamatot emelni. Na, az azért lesz pikáns, mert effektíve csak azért kell majd kamatot emelni, hogy Matolcsy MNB elnökségéért megfizessék a piacot. Drága elnök úr! Maga csak milliárdokban mérhető.

Erről egy vicc jut az eszembe:

A pápa es Causescu repülőgépen utaznak, a gép motorja leáll, ki kell ugrani. Sajnos csak két ejtőernyő van. Causescu felrikolt:

"Én vagyok a Kárpátok géniusza, nekem mindenképpen meg kell menekülnöm!" - Azzal felkapja az egyik ernyőt az ajtó mellől és kiugrik.

A pápa mondja a pilótának:

"Fiam, öreg vagyok már, vedd csak fel a maradék ernyőt és mentsd magad!"

A pilóta csak nevet:

"Ááá, jut ernyő mindenkinek. A Kárpátok géniusza éppen az előbb ugrott ki a poroltóval."

54 komment · 2 trackback

Címkék: gazdaságpolitika monetáris politika Matolcsy György MNB


2013.01.28. 17:35 Dilis Csávó

Álmodik a nyomor, akarom mondani Matolcsy

Újabb csodás gyöngyszemmel gazdagította a sajtót Matolcsy György, aki 2025-ig meg kívánja duplázni a magyar GDP-t. Igen szép vállalás. Azt persze nem mondta, hogy reálértékben vagy nominálisan.

Az utóbbi nagyon könnyen teljesíthető, mindössze az árszínvonalat kell megduplázni, és kész is vagyunk. Lehet, hogy erre készül a mester? Végül is, mióta ilyen közel áll az MNB-hez, megteheti. Mindössze a pénzmennyiséget kell növelni a gazdaságban, a magyar gazdaságpolitika régi napszámosa, az infláció már el is intézi a többit. Nézzük csak: 2025-ig van ugye 12 év. Ahhoz, hogy a magyar nominális GDP duplázódjon mindössze a gazdasági növekedés (helyesebb lenne persze csökkenésről beszélni, de legyünk konzekvensek) rátájánál kb 6 (5,94) százalékponttal kellene gyorsabban növelni a pénzmennyiséget. Fog az menni, hiszen ez semmiség! Nagyot ígért a mester! Sőt, tizszerezni is lehetne, csak tegyünk a forintban kifejezett árak mögé egy nullát. Na, vagyok én olyan mint Matolcsy, rosszabb pilanataimban még felül is múlom!

Fájósabb a dolog, ha reálértékben értette a duplázást kuszaszem barátunk. Azért lassan kezdenek kétségeim ébredni azzal kapcsolatban, hogy tudja-e egyáltalán mi a különbség a kettő között. A reáljövedelem ilyen mértékű emeléséhez ugyanis a termelékenységnek duplázódnia kéne 12 év alatt, ami enyhén szólva sem realisztikus, főleg, hogy eközben mind a tőke, mind a munkaerőállománynak szinten kéne maradnia. Jelenleg azonban mindkettő inkább csökken, mint növekszik.   

Na, erre varrjon gombot a sok hívő. Van még egyáltalán olyan, aki nem jött rá, hogy Matolcsy egy kontár?

Mi is kéne a GDP 12 éven belüli reálértékben való duplázódásához? Nos, ehhez kellene kb. 6% évi reáljövedelem emelkedés. Nem béremelkedésről beszélek, hanem aggregált jövedelemnövekedésről, amibe beletartoznak a tőke, a föld és a munkajövedelmek is. Az újraelosztásból származó jövedelmek (nyugdíj, segély) nem. Mivel a termelékenység növekedése viszonylag lassú, ilyen rövid idő alatt csak egy komolyabb tőkeállománynövekedéssel lenne elképzelhető ilyen mértékű gazdasági növekedés.

Ha mondjuk a tőkejövedelmek aránya 1/3 az összjövedelmeken belül (ez egy elég általános feltételezés - megfigyelés a fejlett országok esetében - ezt szokták profitnak is nevezni, helytelenül), akkor, ha semmi más nem változik meg, a tőkeállománynak nyolcszorozódnia! kellene (itt egy nagyon elterjedt termelési függvényt a Cobb-Douglas típusút használtam).

Ez évi 19%-os növekedési rátát feltételezne a tőkeállományban, ami a nagyon baráti 5%-os amortizáció mellett, feltéve, hogy a tőkeállomány kb. duplája a GDP-nek, a szükséges éves beruházási rátát a GDP 48%-ra teszi. Ehhez a külföldi tőke masszív beáramlása lenne szükséges, de valószínűleg még az sem lenne elég. 

Na, erről ennyit. Egyébként egy ilyen számításért nem lehetne legombolni pár milliót?  

103 komment · 1 trackback


2013.01.18. 18:38 Dilis Csávó

Bocs a fejlécért

Bár írásaimat érhetik kritikák, az biztosnak tűnik, hogy jobban írok, mint képzőművészkedek.

Megtettem amit most tudtam, a fenti fejlécben egyébként még sok mindenkit szerepeltetnék, de vannak terjedelmi korlátok. A lényeg, hogy általában az etatista, eszetlen, kontrollmániás barmok zavarnak, pártállástól függetlenül.

 

6 komment

Címkék: fejléc


2013.01.17. 14:29 Dilis Csávó

Obámasszony, hol a stukker?

Ennek a bejegyzésnek ez az apropója. Obama, a legutóbbi iskolai mészárlás még friss emlékét felhasználva, most egy olyan javaslatot dolgoztatott ki Biden alelnökkel, ami korlátozná a legálisan tartható fegyverek körét, megtiltva az amerikai kategorizálás szerinti "assault rifle" (a törvényben ez kb. a félautomata, pisztolynál lényegesen nagyobb fegyvereket jelenti, vagy amire éppen rásütik) fegyverek és a 10 lövedéknél nagyobb kapacitású tárak birtoklását. Ezzel egy 1994-ben tíz év időtartamra hozott már érvényét vesztett törvényt hívna újból életre.

Természetesen rögtön kialakultak a szokásos törésvonalak. A demokrata szavazók zöme, akik egyébként is inkább hajlamosak az állami korlátozásokban látni a megoldást majd mindenre, támogatják a javaslatot, míg a republikánosok, a libertarnisták, és a befolyásos NRA (kb. Nemzeti Fegyvertartók Szövetsége) élesen kikelnek ellene. Támadja a döntést az Anonymous is, bár ez utóbbiról nehéz eldönteni, hogy több-e kis izolált csoportok összességénél, ahol csak a megjelenés hasonló, de közös álláspont a megosztottság miatt nem is nagyon létezhet (politikai franchise...).

Nekünk Európából (és különösen Magyarországról) egyértelműnek tünhet a helyzet, hiszen a civilek immár legalább 100 éve le vannak fegyverezve. Itt valószínűleg éppen egy fegyvertartást liberalizáló rendelet keltene megrökönyödést, mivel a magyar állampolgár - annak ellenére, hogy nap mint nap szembesül azzal, hogy ez nem igaz - továbbra is szentül hiszi, hogy az állam alapvetően jótékony, és őt majd személyszerint megvédi.

Vajon miért olyan fontos ez a fegyverviselés az amerikaiaknak?

Bűnözés Rengeteg érv szokott elhangzani, elsősorban kriminalisztikai statisztikák alapján, amelyekből általában csak azért nem a fegyvertartást liberalizálók kerülnek ki győztesként, mert a korlátozáspártiak vagy máraz  az első ellenérveknél hisztériázni kezdenek, vagy mert végső soron úgyis a korlátozáspárti állam mondja ki a végső szót.  Ugyanis tisztán statisztikai alapon a fegyvertartás korlátozása éppenannyira hatástalan eszköz a közbiztonság növelésére, mint a halálbüntetés, vagy a drogok tilalma. Sőt, utóbbi éppenséggel inkább növelte a bűnözést és a halálos áldozatok számát világszerte. Ami a fegyverek és az életelleni bűncselekmények közötti összefüggést illeti, hát elég mondjuk Kanadára tekinteni. Kanadában az egy főre jutó fegyverek száma rendkívül magas, fegyvertartási szabályai a USA államai között középmezőnybe helyeznék, és mégis, Kanada közbiztonsága legendásan jobb mint az USA átlaga, és még a nagyvárosaiban is sokkal jobb, mint a szigorú fegyvertartási szabályairól, sőt tilalmáról híres New York-ban vagy Washington D.C.-ben. Hát ez vajon hogyan lehetséges? Nyílvánvalóan van rengeteg oka, de ezek közül nyugodtan kihúzhatjuk a fegyvertartást. Sőt, vannak olyan kutatók is, például Gery Kleck, akik azt találták, hogy azok az áldozatok akik fegyverrel, vagy éppen anélkül, ellenálltak a támadóiknak általában a végén jobban jöttek ki az egészből, mint az együttműködőek vagy a passzívak. Persze vannak érvek pro és kontra bőségesen, azonban azt még a legelvakultabbaknak is be kell látniuk, hogy az állami szabályok úgyis csak a törvénytisztelő civileket fogják korlátozni, a bűnözőket nem, sőt, az erőviszonyokat éppen utóbbiak javára tolják el. Ha a bűnöző sejtheti, hogy van az áldozatánál önvédelmi fegyver, amit az tud és hajlandó is használni, akkor ő maga is kénytelen lőfegyvert beszerezni, ami azért sok pénzbe és időbe kerül, még neki is (mivel legális fegyvert bolond lenne használni, az illegális fegyvert meg csak a krimikben lehet minden utcasarkon beszerezni 20 dollárért). Ha viszont tudja, hogy a potenciális áldozat fegyvertelen, akko rmegteszi egy kés is. Azt pedig akárhonnan szerezhet, még a száz forintos boltból is... Ráadásul a lőfegyver nagy erénye, hogy a testi különbségeket is jelentéktelenné teszi. Egy pisztollyal még egy gyenge, 150 centi magas, 40 kiló súlyú nő is meg tudja védeni magát egy 2 méter magas, 140 kilós támadóval szemben. Próbáld meg ugyanezt gázspray-vel! Pontosan az állampolgárok lefegyverzése teremt lehetőséget az ámokfutók számára is, akik végül úgyis fegyverhez jutnak, legfeljebb, ha lőfegyvert nem is szerezhetnek, akkor baseballütőt vagy szamurájkardot ragadnak. A lényeg ugyanis a relatív erőfölényen van, nem az eszköz képességein. Az Egyesült Államokban eddig történt tömeges mészárlások, lövöldözések egyébként pontosan fegyvermentes övezetekeben (bevásárlóközpont, iskola, mozi) történtek, ahol a támadó biztos lehetett abban, hogy áldozatai nem tudnak majd ellenállni neki.  

Az állam és az egyén viszonya Na, itt van a kutya elásva. Erről szól valójában az egész fegyvertartási vita. Az állami vezetők nem hülyék. Pontosan tudják amit fentebb leírtam, azaz, hogy kriminalisztikai érvek nem szólnak a fegyvertartás ellen. A valódi ok az, hogy az állam, bármennyire hiszik ezt sokan, nem jóságos Róbert bácsi, aki levest osztogat a rászorulóknak. (Egyébként a valódi Róbert bácsiról is kiderült végül, hogy szélhámos...). Egyszer majd írok az állam eredetéről is egy bejegyzést annak a 2-3 embernek, aki idetéved, most elégedjünk meg azzal, hogy az állam, bármennyire is szelíd arcát mutatja felénk, eredetileg alapvetően arra szolgált, hogy a többségtől a többletet egy szűk elit számára elhajtsa (nem, nem vagyok marxista, türelem, mondom, lesz poszt erről is). A 18. századra megjelent egy filozófiai irányzat (Felvilágosodás), ami az állam és az egyén kapcsolatát kölcsönös, ellenőrízhető, és - ez nagyon fontos!!! - számonkérhető formába kívánta önteni. Ez a Társadalmi Szerződés elmélete. Az amerikai alapító atyák minden gyarlóságuk (pl. rabszolgatartás, rossz szájhiegénia, kóros párbajozási vágy, vagy zabigyerekek a kis fekete szobalánytól) ellenére igen művelt és eszes emberek voltak. Pontosan tudták, hogy mit kell az USA Alkotmányába beleírni, ahhoz, hogy az állam ne tudja maga alá gyűrni polgárait. A legfontosabb biztosíték az elnök nép általi választása, vagy a Kongresszus léte. További védelmet nyújt a Legfelsőbb Bíróság, ami szükség esetén gátat vethet az elnök hatalmi tébolyának, ha esetleg egyeduralomra törne. De végső soron, amikor már minden gátat lebénít a zsarnokságra törő erők keze, nem marad más garanciája a szabadságnak, mint maguk az emberek. Na, ezért esszenciális az USA Alkotmányának második kiegészítése, ami garantálja a jogot a polgárok fegyverviselésére. Az USA alapító nemzedéke rájött, hogy végsősoron az államnak igenis tartania kell az állampolgáraitól. Nekünk, európaiaknak, ahol a legtöbb állam inkább fokozatosan vált emberarcúvá, ahol legfeljebb egy külföldi hatalom ellenében kellett fellépni (1848), és nem kellett véres, évtizedes szabadságharcban küzdeni a saját, legitim kormányunk ellen (mert a hét lázadó amerikai állam pontosan ezt tette) ez érthetetlen érvelésnek tűnik. Pedig a történelem sok leckét ad arról, hogy éppen kik voltak azok, akik a leginkább korlátozták saját állampolgáraik fegyverviselési jogát: Hitler, Sztálin, Rákosi, Kádár. Volt okuk félni...

Gondolkodjunk kicsit! Mi lesz akkor, ha valaki mondjuk kedve szerint átírja az alkotmányt, és beleírja, hogy joga van a szűzlányok első éjszakájához (volt már ilyen...)? Mi lesz akkor, ha valaki bevezet egy törvényt, hogy minden állampolgár köteles vagyona felét az államnak befizetni? Mi lesz akkor, ha mondjuk az állam mindenkihez lehallgató készüléket akar beszerelni? Tudom, ezek extrém esetek, de nem olyan elkézelhetetlen, hogy évek, évtizedek alatt egy állam eljut erre a pontra. Ami eleinte elképzelhetetlen, pár év múlva már egész közelinek tűnhet. Nos, végül is, kihez fordulhatsz majd , ha valaki hatalomvágya veszélybe sodorja az normális élethez való jogodat? A rendőrséghez akarsz fordulni? Hiszen az az állam keze! Vagy bírósághoz? Hiszem az is az állam!Pontosan így gondolkodtak az alapító atyák is. Végső soron a szabadságunk őrei mi vagyunk, azok a kis közösségek, amelyek ilyen esetben előveszik a szekrényből a puskát, bedeszkázzák az ablakot, ajtót és ellenállnak (ők az a bizonyos milícia a 2. kiegészítésben, nem az államot védik, hanem a szabadságot, akár az állammal szemben is). Persze ehhez megfelelő emberekre van szükség, ahogyan ezt pontosan látták azok is, akik a második kiegészítést megszövegezték. Hogy a mai amerikaiak ilyenek-e, nem tudom, hogy mi magyarok ilyenek tudnánk-e lenni szintén nem tudom. De vigasztalna a tudat, ha azért ott lehetne az a puska a szekrényben, ha mégis akadna még olyan ember, aki a megfelelő pillanatban tud nemet mondani. Na, ettől fél valójában Obama, és ettől fél minden magyar vezető Rákositól, Kádáron át, Orbán Viktorral bezárólag.

203 komment

Címkék: bűnözés állam alkotmány fegyvertartás USA Obama


2013.01.16. 15:17 Dilis Csávó

Keep smiling vagy megdöglesz!

Az ócsai szociális lakópark ötlete egy pillanatra azt a reményt csillogtatta meg, hogy a kormány végre most a olyasmire költi a pénzt, amivel 80 a legnagyobb anyagi kilátástalanságba jutott családnak (a cigánytelepek lakóitól most eltekintve) is megadja az újrekezdés lehetőségét.

Felvetődhet persze sok kérdés, például az, hogy nem lehetett volna-e olcsóbban épitkezni, mennyire is megoldás 80 családon segíteni egy ezreket érintő probléma esetén, vagy hogy egyáltalán jogos-e olyanoknak segíteni közpénzekből, akik azért részben mégis saját meggondolatlanságuk miatt kerültek ilyen helyzetbe. Félre azonban ezekkel a gondolatokkal, mert végül is segíteni igenis jó dolog, és talán ez esetben a kormánynak tényleg ez is volt a célja.

Eleinte úgy tünt, hogy a Nemzeti Erőforrások Minisztériuma fogja kiválasztani a 80 szerencsés családot, akik beköltözhetnek az 50 négyzetméteres alapterületű kis házakba (szó sincs tehát luxusról), azonban ma meglepve olvastam az indexen, hogy a kiválasztást a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és Kozma atya végzi.

Ez, ismerve Kozma atya múltját, aki tényleg több jót tett az embertársaiért már eddig is, mint amire én valaha képes lehetek (ettől persze még lehet, hogy most nekem van igazam), még rendben is lenne, azonban meglepve olvastam, hogy a máltaiak képviselője szerint „Depressziós, összeesett ember nem kell ebbe a közösségbe”, mivel „Közösséget akarunk létrehozni, és ehhez illő embereket keresünk" (Kozma atya).

Ez nekem nem áll össze, három irányból sem.

1. Ha csak tisztán valláserkölcsileg közelítem meg a kérdést, nem emlékszem olyan passzusra a Bibliában vagy más szent írásokban sem, miszerint a depressziós embereknek nem jár segítség. Inkább olyasmire emlékszem, hogy: 

"Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és
túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek,
olyannal mérnek majd nektek is." Lukács 6,38

Ebből akár azt is kiolvashatnám, hogy a depiseket kizáró ötletelő jobban teszi, ha nagyon jókedvűen hal majd meg, mert ha depis hangulatában lesz, akkor lehet, hogy rajta sem könyörülnek.

2. Közerkölcsileg az sem nagyon világos, hogy miért fogalmazhat meg saját feltételrendszert az, aki nem maga állta a cehet. A lakópark ugyanis közpénzből épült, tudomásom szerint nem a Máltai Szeretetszolgálat építette (ha mégis, akkor mindent visszaszívok). Ebből következően nem értem, hogy azon túl, hogy a máltaiak és Kozma atya örködik a folyamat becsületességén, miért is kell az ő pszichológiai elképzeléseiknek érvényesülniük. A bajba kerülteknek épült a park, nem arra, hogy ott Kozma atya falansztert létesítsen.

3. Logikailag különösen aggaszt, hogy miért is az összetört, depressziós embereket kell kiközösíteni. A depresszió lehet epizódikus (amikor egy nagy külső negatív inger miatt kerül valaki mélyre), vagy krónikus (ami pedig agyi anyagcsere problémákra vezethető vissza). Az utóbbi eset gyógyszeresen kezelhető, ennyi erővel akár a műveséseket is kizárhatnák, mondván, akinek sok a húgysav a vérében, az nem lehet értékes tagja a közösségnek. Aki meg esetleg csak epizódikusan fordult magába, annak lehet, hogy van oka rá. Mondjuk, ELÁRVEREZTÉK A KURVA LAKÁSÁT, AMIÉRT EGY ÉLETEN ÁT DOLGOZOTT. Ha ez nem elég ok a depresszióra, akkor mi az? Az igazán érdekes kérdés inkább az, hogy ki az aki nem depressziós egy ilyen tapasztalat után? Mondjuk, aki születetten optimista? Hányan vannak ilyenek? Öt százalék? Oké. Akkor még ki? Mondjuk aki szarik bele az egészbe és semmit sem tanult az eladósodásból és a lakása elvesztéséből? Miért is ne? Rájuk lehet majd közösséget építeni? Akik tartják a markukat, és minden lepereg róluk?

Nagyon tisztelem azt, aki segíteni akar embertársain, de ez nem tesz még immunissá a hülyeség ellen. 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: depresszió Magyar Máltai Szeretetszolgálat Ócsa szociális lakópark Kozma atya


2013.01.15. 15:15 Dilis Csávó

Amikor egy katasztrófa előre látszik: a nyugdíjrendszer visszaállamosításának valódi ára

Személyes tapasztalatok alapján arra  következtetése jutottam, hogy a közgazdászok zöme hajlamos túlértékelni saját diszciplinájának lehetőségeit. Ez eleinte talán nálam is így volt, szorgalmasan elhittem egykori főiskolai oktatómnak, hogy a közgazdaságtan szabályai ugyanolyan vastörvények mint például a matematika és a fizika területén megállíptott törvényszerűségek. Időközben tanultam, láttam, gondolkodtam és ma már nem gondolom, hogy a társadalomtudományok legtöbb megállapítása szilárd, megdönthetetlen alapokon nyugodna. Sőt, most már a közgazdaságtant sem tudománynak tekintem (popperi értelemben semmiképpen) hanem csak "diszciplinának". A közgazdaságtan legtöbb modellje ugyanis nem falszifikálható (azaz nem tudjuk egyértelműen megmondani sok egymásnak ellentmondó modellről, elméletről, hogy helytelen-e). Na, tudományfilozófiáról csak ennyit, igazából a témát azért hoztam fel, hogy világossá tegyem: nem gondolom, hogy a közgazdászok valamilyen mély, stabil tudás birtokában képesek pontos jóslatokat adni a jövőről, vagy éppen eltalálni mikor kezdődik vagy ér véget egy válság, vagy akár, hogy képesek nagybiztonsággal elkerülni azokat. Aki mégis ilyet állít az valószínűleg kókler vagy összeesküvéselméletek rabja.

Ugyanakkor azt nem állítom, hogy semmilyen olyan tudás nem halmozódott fel a közgazdaságtan legalább 300 éves története során, amiben ne egyezne meg minden mérvadó (értsd: képzett és egészséges elméjű) szakember, vagy amelyek ne állták volna ki rigorózus empirikus tesztek tömegét. Ha egy jövőbeli esemény tisztán levezethető ilyen, stabil bizonyítást nyert, és az eddig nem falszifikált elméletekből (a tudományos szóhasználatban az elmélet nem találgatást jelent!), modellekből  akkor viszont előáll az a nagyon ritka alkalom, hogy egy közgazdász tud jósolni. Ezek azonban gyakran károgásnak hangzanak.

Az, hogy az Orbán-kormány hadjárata a magánnyugdíjpénztárak ellen, és a nyugdíjrendszert tisztán a felosztó-kirovó rendszer irányába való visszarendezése katasztrófához fog vezetni, már korábban is említettem.   Akkor megígértem annak az egy-két idetévedő látogatónak, hogy később bővebben ki is fejtem mire gondoltam. Valójában ez egy elég fontos üzenet, amit a sajtó nem mond el elég hangsúlyosan, így kísértésbe estem, hogy esetlen beírogatom ide, hogy pina, x-faktor, meg Kelemen Anna, és akkor többen olvassák el, de félek, hogy az ilyesmire fogékony közönség úgysem olvasná el a bejegyzést, mikor rájönne, hogy lóvá tették.

A fő kérdés az, hogy mennyire fenntartható egy felosztó-kirovó nyugdíjrendszer, ileltve milyen hosszútávú (évtizedes) hatásai vannak Orbán döntésének. Ehhez az első lépés, hogy megértjük, hogyan állítja elő a gazdaság az új értéket (hozzáadott érték, jövedelem, GDP).

1. Hogyan lesz a jövedelem?

Mindenekelőtt tessék elfelejteni, amit 1990 előtt tanulni tetszettek erről, mert az szinte biztos, hogy marxista politikai gazdaságtan, azaz egy meglehetősen elavult elmélet, volt (ezt sajnos közgazdaság név alatt is oktatták). Tessék továbbá elfelejteni az 1990 után közgazdaságtant tanultaknak az IS-LM görbét, meg az aggregált fogyasztásról és a monetáris és fiskális politikáról tanultakat. Na, ezúttal nem azért merthogy ezek butaságok lennének (szó sincs róla!), csak hosszútávon ezek a tényezők nem relevánsak. Az első, számunkra esszenciális megfigyelés a közgazdaságtanban az, hogy hosszútávon a termelési technológia (nem a fúrógépre gondolok, hanem a termelési függvényre) határozza meg a kibocsátás (GDP, aggregált jövedelem) alakulását. Azaz, ez az a trend, ami körül a rövid- és középtávú ingadozások (válságok,fellendülések) történnek.

A termelési függvényről csupán annyit, hogy a pontos matematikai formája számunkra most nem lényeges (rengeteg forma megfelelhet), a fő tulajdonságai azonban igen. A termelési függvény megmutatja nekünk, hogyan alakulnak át a termelési tényezők nevezetesen a munkaerő, a fizikai tőke (gépek, épületek), a termőföld, és az emberekben megtestesülő humántőke (tudás, képességek) jövedelemmé (azaz hozzáadott értékké). Nagyon fontos alapelv, ami aggregáltan (egész gazdaságra nézve) mindig igaz (egyénileg viszont nem feltétlenül), a csökkenő határtermék fogalma. Vagyis, ha csak az egyik termelési tényező mennyiségét növeljük, akkor az ebből eredő többletjövedelem egyre kisebb lesz. Végül is, ha egy gyártulajdonos nem hajlandó újabb szerszámot, gépet beszerezni, akkor egyre kevesebb értelme (haszna) lesz újabb és újabb munkásokat felvenni. Ebből következik, hogy hiába kezdenénk el ész nélkül gyárakat, gépeket építeni (most felejtsük el azt a nyilvánvaló buktatót, hogy valakinek azokat a termékeket meg is kéne vennie...), előbb-utóbb ezeknek a pluszberuházásoknak a hatása elhanyagolhatóvá válna. Ugyanakkor általánosan igaz, hogy azokban az országokban, ahol több  (fizikai és humán) tőke jut egy munkaerő egységre, gazdagabbak, mint a többi. Összefoglalva: önmagában sem a tőke, sem a munkaerő felhalmozása, növelése nem képes tartós gazdasági növekedést okozni, azonban a jövedelem hosszútávú szintjét befolyásolják.

Akkor honnan jön a növekedés? Ez a közgazdaságtan egyik nagy kérdése. Rengetegen próbáltak választ adni rá (intézményrendszer, humántőke, innováció, technológiai újítások), de egyértelmű válasz nincs. Általában véve azt mondhatjuk, hogy hosszútávon a fejlett gazdaságok adott mennyiségű termelési tényezőből egyre több jövedelmet (hozzáadott értéket) állítanak elő, azaz a termelési tényezők termelékenysége növekszik. Szerencsére most nem kell megfejtenünk ezt a rejtélyt, csak azt kell látnunk, hogy a gazdagabb országok általában termelékenyebbek is, azaz senki sem érvelhet azzal, hogy nem baj, ha alacsonyak a beruházások, vagy kevesebb a tudás egy gazdaságban, ha cserébe termelékenyebb.  Ilyen ugyanis nincs. Ha ez így lenne, akkor a szegényebb országok közül számos már régen beérte, vagy le is hagyta volna az első iparosítókat, azonban ez csak nagyon keveseknek sikerült, és nekik is alapvetően a tényezők felhalmozása volt az első lépés. 

Szintén fontos és a korábbiakhoz kapcsolódó koncepció, a termelési tényezők helyettesíthetősége. Amikor azért veszek egy gépet, hogy kiváltsam egy vagy több ember munkáját, akkor a munkaerőt fizikai tőkével helyettesítettem. Természetesen a tényezők egymást nem tudják tökéletesen helyettesíteni, azaz, nem tudom gépekkel teljesen kiváltani a munkaerőt (a csökkenő határtermék pontosan ezt a tökéletlen helyettesítést fejezi ki). Ezért van, hogy egy újabb gép ára függ attól, mennyi gép és más termelési tényező van a gazdaságban. Ha valahol kevés a munkás és  sok a gép, akkor ott a bérek magasabbak lesznek a gépek árához képest, mint ahol kevés gépre sok munkás jut. A relatíve ritkább tényező, relatíve többet ér. Ezért igaz az,hogy azokban az országokban, ahol viszonylag sok a tőke (USA, Japán), magasabbak a munkabérek, mint ahol viszonylag kevés tőke jut egy munkásra (Kína, Nigéria stb.). Kína egyébként jó példa erre, hiszen az utóbbi évtizedekeben rengeteg külföldi tőke került a gazdaságba, ami jelentősen növelte a béreket az iparban és a szolgáltatásokban foglalkoztatottak körében.    

Most már világos tehát, hogy a termelési tényezők mennyisége és aránya miért is fontos a gazdaságban: meghatározza a béreket, és a hosszútávon érvényesülő jövedelemet, továbbá befolyásolja a gazdasági növekedést is.

2. A nyugdíjrendszer hatása a hosszútávú jövedelemszintre

Hogy jön ide a nyugdíjrendszer? Nos, ez a nyugdíjrendszer típusától függ.

A felosztó-kirovó rendszerben az állami nyugdíjbiztosító a mindekori bevételeket fizeti ki nyugdíjként. Nyílvánvalóan, amíg sok az aktívkorú befizető és kevés a nyugdíjas, ez a rendszer prímán elműködik, és még többlet is keletkezik (a nyolcvanas évekig így is volt Magyarországon). Ezt a többletet egy okos állam befektethette volna a gazdaságba (már ha lett volna neki jól működő, fenntartható gazdasága...), azonban ehelyett ezt az összeget az állam elköltötte, méghozzá vagy a saját népszerűségét és hatalmát fenntartó jóléti intézkedésekre, vagy a soha be nem következő jövőbeli gazdasági fellendülés alapjául szolgáló beruházásokba (a pénzbőség pocséklásra ösztönöz). Mire esetleg lett volna lehetőség a többletbevételeket a magángazdaságba befektetni (rendszerváltás után), addigra már deficities lett a nyugdíjkassza és egyre inkább az adóbevételekből kellett finanszírozni, nem csak a megállapított nyugdíjak kifizetését de a nyugdíjasok szavazatainak megvásárlását is (Hornék 1998-as nyugdíjemelésről szóló törvénye, vagy Orbánék tervezett 13. havi egyszeri kenőpénze juttatása). Ezek a közismert tények. A gazdasági következmény pedig az, hogy mivel a háttérben zajló demográfiai folyamatok egyértelműek, és láthatólag megfordíthatatlanok (egyébként vicces amikor 1000 Ft családi pótlék emeléssel akarják megállítani a globálisan zajló folyamatokat nagy rálátású politikusaink), a nyugdíjkassza hiánya egyre nagyobb lesz, és ezt csak az állami újraelosztás növekedésével (az aktívak növekedő adóterhével) lehet a ellensúlyozni. Ennek számtalan, egymást kölcsönösen ki nem záró következménye lehet.

F(elosztó-kirovó).1. A túladóztatott aktívak külföldre vándorlása az alacsonyabb adószintű (és alacsony szociális kiadású) országok irányába, mint Oroszország vagy azok, ahol addigra már teljesen tökefedezeti nyugdíjrendszer lesz (mostani állás szerint Hollandia, USA, Egyesült Királyság, de valószínűleg Szlovákia és Románia is). Most csak Depardieu lehet két nap alatt orosz állampolgár, de akkor majd szívesen fogadják Kovács Ferenc aktív magyar keresőt is, hogy pótolják a saját nyugdíjba vonulóikat. Elmennek sajnos azok is, akik még a termelékenység növelését célzó tevékenységeket végezhetnék (innováció), mivel, még ha esetleg őket jobban is fizetnék, ilyen országba senki sem telepít K+F részleget. Eleinte majd hiányozni fog nekik a Balaton, a túró-rudi, meg a fűrdőzés a Rudasban, sőt, sohasem lesznek igazán otthon, de az ő gyermekeik már büszkén éneklik a csillagos-sávos lobogót vagy a Rule Britannia-t és eszük ágában sem lesz visszatérni.

F.2. A magánberuházások kiszorítása az állami költekezés növekedésének logikus következménye. Két módon jelenik meg a kiszorítás: egyrészt a magasabb adók miatt csökkennek a megtakarítások, amelyekből lehetne beruházni, másrészt  az állam eladósodása miatt felmennek a kamatlábak, és sokaknak nem éri majd meg kötvényeket vagy részvényeket venni (azaz magánvállalkozásokba beruházni). A csökkenő beruházások a fizikai tőkeállomány eséséhez és a így a munkaerő termelékenységének csökkenéséhez vezetnek. Egy ehhez hasonló folyamat egyébként már megkezdődött, hiszen éppen Magyarországon a régióban a legalacsonyabb a beruházások GDP-hez viszonyított mértéke.

F.3. A reálbérek és a nyugdíjak csökkenése folyamatos kisérőjelensége ennek a folyamatnak, ami tulajdonképpen nem más, mint visszatérés a finanszírozási csapdába (vagyis egy ún. alacsony jövedelmi egyensúlyhoz). Ez olyan (jellemzően afrikai) országokban szokott előállni, ahol a lakosság zömének a jövedelme már annyira alacsony, hogy abból sem vállalkozni sem megtakartani nem képes. Ilyen helyeken a gazdasági tevékenység lassan lebomlik az árucsere (barter) szintjére, a várható élettartam pedig lehuppan a 40-60 év közelébe. Végsősoron a nyugdíjak értéke már nem fedezi a megélhetési költségeket, és sokan, tömegesen az öngyilkosságba menekülnek.

F4. Diktatórikus rendszer, a határok lezárása. Az állam ellenszegül majd ezeknek a folyamatoknak. Először a külföldre vándorlást fogja korlátozni, például röghözkötéssel, tanulmányi szerződésekkel (a mostani elképzelés rokontható ezekkel, de még nem ég a ház). Ezek persze nem sokat érnek, hiszen végső soron még egy kis büntetéssel együtt is megérheti a növekvő külföldi bérek (hamarosan elmagyarázom miért fognak növekedni) mellett elvándorolni. Ekkor jön a kiutazási szabadság korlátozása, a világútlevél bevonása, majd, amikor megnő az illegális határátlépések száma, akkor a határzár felépítése. Ugyanígy, az állam kénytelen lesz fellépni a magas adók miatt megnövekvő adóelkerülés ellen. Eleinte drákói büntetésekkel, és a megfelelő erőszakszervetek megerősítésével, azonban végsősoron a megoldás az adók automatikus levonása lehet, ami a munkahelyek állam ellenőrzés alá vonását igényli, gyakran államosítást.

Van-e kiút? Valójában a diktatórikus fordulat és a teljes katasztrófa elvileg elkerülhető, amennyiben a külföldi tőke beáramlása a tőkeállomány szintjét kellően magasan tartja. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján azonban borúlátó vagyok ezzel kapcsoaltban: a külföldi cégek különadóztatása mindig túl nagy kísértés lesz a mindenkori magyar kormány számára, másrészt ez még mindennel együtt is Magyarországot csak az olcsó munkaerő országaként tartaná a felszínen, amit a magyar társadalom zöme úgysem fogadna meg, és inkább a populizmus (azaz a diktatúra) felé mozdulna el. Vagyis, a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer fenntartása Magyarországot mindenképpen az elszegényedés irányába viszi el, és legfeljebb csak abban lesz szabadságunk, hogy a bezárkózás és éhenhalás, vagy a nyitottság és tisztes szegénység útjai között válasszunk. Nincs magyar különút vagy mágikus csodaszarvas, ami kihúz a szarból. Végül, amikor az idősebb generáció kihal, akkor lehet újrakezdeni mindent előlről. Ez pedig nem könnyű, rengeteg ország példája bizonyítja, hogy a szegénységi csapdából kikerülni határos a lehetetlennel.

A tőkefedezeti rendszer ezzel szemben az öngondoskodáson alapul. Lényege, hogy az aktív évek alatt megszerzett jövedelmeket nem az állam veszi és költi el, hanem azt az egyén egy erre való számlán megtakarítja, felhalmozza és befekteti. Mire eljönnek a nyugdíjas évek, a munkaerő tulajdonosából tőketulajdonos lesz. Nem kell eltartani, ugyanis a tőkejövedelmeiből tiztességesen meg fog élni. Persze, ha az első részre még emlékszik a kedves olvasó, a tőke hozama a munkaerőállomány esésével szintén csökkenni fog, vagyis a jövő tőketulajdonos nyugdíjasa relatíve valószínűleg kissé alacsonyabb életszínvonalllal kell, hogy bérje mint mai társai, de azért még mindig igen jól meg fog élni, és talán éppen az elszegényedő Magyarország termálfürdőiben fogja a pénzét elkölteni (már ameddig az országkockázat ezt megengedi). Nézzük a tőkekockázati rendszerben várható jövőt.

T(őkefedezeti).1.: A gazdaságban a munkaerő és a tőke aránya csökkenni fog (közgazdászul szólva növekszik a tőkeintenzitás). Ennek megfelelően a munkabérek növekednek, a kamatszint esik. Nagy igény jelentkezik a munkaerőre, amit a szegényebb országok, például a magyar, aktív népességének elszipkázásával oldanak meg. Párhuzamosan, megéri a munkaerőt kiváltó technológiák fejlesztése, ami fellendíti az automatizációt, az információs technológiákat, a robotikát és a kibernetikát. Ezek a technológiák képesek ellensúlyozni a munakerőállomány csökkenését, vagyis a tőkejövedelmek csökkenése is csak átmeneti lesz. Vagyis az innováció továbbra is ezekben az országokban fog lezajlani.

T.2.: Mivel a munkaerő nagyon értékes megéri minél tovább életbentartani az embereket. A várható élettartam és ezen belül az aktív időszak növekelése lesz az orvostudomány és az egész társadalom prioritása. Ennek hátránya, hogy az állam jobban korlátozni fog bizonyos tevékenységeket (adieu extrém sportok és önálló vezetés), de legalább sokáig lehet majd szidni ezért. A nanotechnológia különösen fontossá válik az emberi élettartam és munkatermelékenység növelése szempontjából.

T.3.: A tőkefedezeti rendszert választó országok keresik majd a lehetőséget, hogy külföldön beruházzanak, de csak akkor ha a megtérülési ráta, országkockázati bónusszal növelve, meghaladja a hazai alternatívákat. Ez azonban ezt jelenti, hogy ezeknek az országoknak a nemzeti jövedelme jelentősen meghaladja a hazai terméküket, míg a tőkeexport célországaiban ez fordítva lesz. Ez a lehetőseg, azonban csak azok számára lesz adott, akik még a nehézségek ellenére sem a populista utat választják. 

Nos, zárom is fejtegetéseimet. Sajnálom, hogy ez a poszt túl hosszúra sikeredett, de egyrészt itt elég sok dolgot kellett áttekinteni, másrészt úgysem olvassa senki a blogomat.

Szóval, pina, x-faktor, Kelemen Anna!

7 komment

Címkék: piac nyugdíj közgazdaságtan modellek kapitalizmus gazdasági növekedés Orbán Viktor


2013.01.14. 14:57 Dilis Csávó

Mondja, maga oda lő ahová néz?

Manapság már (még?) igazán nem igényel sok bátorságot Matolcsy György nemzetgazdasági minisztert bírálni. Mégis, kevés bírálat van amely több szempontból szakmai alapokon kritizálná Matolcsy agyrémeit, amelyekkel már több mint két esztendeje tart túszként egy egész országot. Most megkísérlem ezt megtenni, de a teljesség igénye nélkül ugyanis annak az eszmerendszernek, amiből Matolcsy táplálkozik, az alapos, tudományos igényű bírálata kötetetekre rúgna, és elkésítése éveket venne igénybe. Lássuk, miért is tette és teszi Matolcsy amit tesz, és miért nincs igaza.

1. A keynesi aktivista gazdaságpolitika. Matolcsy első műve, ami a kezeimbe került, Keynes közgazdasági elképzeléseinek védelmét tűzi ki célul és már előzete programkezdetnek is tekinthető, amennyiben a ciklikus ingadozások kezelésére kitalált keynesi gazdaságpolitikai tanácsokat a hosszútávú gazdasági fejlődés témakörébe tartozó felzárkozás (jövedelmi konvergencia) eszközeként jelöli meg. Márpedig éppen ez az időtáv-keveredés az első hiba amit elkövetett, és el is követ újra és újra. Mert amig, bizonyos esetekben, a fiskális és a monetáris politika valóban befolyásolhatja a kibocsátást rövidtávon (pár hónap, néhány év), addig a közgazdaságtanban meglehetősen szilárd alapokon nyugszik annak felismerése, hogy hosszútávon (évtizedek) ezek nincsennek kimutatható befolyással a gazdasági növekedési pályájára, ellentétben olyan - Matolcsy által figyelmen kívül hagyott - tényezőkkel szemben, mint a megtakartások, a humántőke, az innováció, vagy éppen az intézményrendszer változásai. A valóság az, hogy a Keynesnek tulajdonított New Deal jellegű álllami aktivista állami beavatkozás sikere rendkívűl vitatott. Elegendő például a wikipédia megfelelő szócikkét megtekinteni amely igen szép listát kínál a New Deal-t kritikusan szemlélő művekről. Sajnos, és ez nagyban betudható az államszocializmus tudatmódosító ténykedésének, Magyarországon ez nem ismert, és nálunk az iskolákban a New Dealt még mindig egyértelmű sikersztoriként emlegetik. Ennek fő oka, hogy az államszocializmus a nyugati világban a hetvenes évekig általában egyeduralkodó, keynesi ihletésű aktivista gazdaságpoitikát a saját tervutasításos rendszere elméleti és gyakorlati megerősítésének tekintette ("lám, az imperialisták tanulnak tőlünk..." ). Vagyis Keynes menő volt, a monetarista Friedman vagy az osztrák iskolához tartozó Hayek kevésbé): Keynes "Általános elméletének" magyar fordítását már 1965-ben (29 évvel az eredeti után) kezébe vehette a magyar olvasó, addig az 1944-es "Út a szolgaságba" Hayektől csak 1991-ben jelenhetett meg magyarul. Ideje lenne leszámolni ezzel a mítosszal: Keynes egyáltalán nem volt tévedhetetlen bölcs, és az állami beavatkozás növelését ő maga is átmeneti intézkedésként javasolta. Annak pedig, hogy mennyiben voltak az elképzelései hosszútávon sikeresek, azt jól példázza, hogy a hetvenes-nyolcvanas években minden sikeres gazdaság letért erről az útról, és hiába jöttek újra divatba elképzelései 2008-at követően még egyetlen válságsújtotta gazdaság sem tudott tartós növekedést produkálni fiskális költekezéssel.

2. Minden ország zárt: Ha ezt a megállapítást olvasná Matolcsy, akkor felháborodva tiltakozna. Természetesen, tudja ő, hogy Magyarország például egy kis nyitott gazdaság, az USA egy nagy nyitott gazdaság, Észak-Korea meg egy kis zárt gazdaság. Csak azt nem képes összerakni, hogy ennek mi köze a gazdaságpolitikája csődjéhez. Nos, mindössze annyi, hogy ha egy kis nyitott gazdaságban, lebegő árfolyamnál, szabad tőkemozgás mellett az állam elkezd költekezni (fiskális expanzió), akkor annak nem lesz más hatása, mint infláció és a hazai valuta leértékelődése. Miért? Nos, legyen elég annyi, hogy ez a Mundell-Fleming modellként is ismert, nyitott gazdaságok makroökonómiai modelljéből eredő megállapítás, ami 1968 óta ismert, és természetesen minden normális közgadasági képzésben tananyag. Matolcsy láthatólag nem ismerte ezt a modellt még tavaly, mert különben tudta volna, hogy a (jómódú) háztartásoknak juttatott pluszjövedelem nem fog gazdasági fellendüléshez vezetni, legfeljebb romló külkermérleghez, és akkor megtakarított volna magának és nekünk is egy zakót. Mostanra már csak mutathattak neki egy tankönyvet, amiből kibetűzte, hogy a monetáris politika elvileg sokkal inkább hatékony eszköz lehet, és ezért kaccsingat most a jegybank felé. Azt is lassan megértette, hogy az irányadó kamatszint csökkentése (erre játszik ugyanis), árfolyamcsökkenéshez és inflációhoz vezet (vö. legutóbbi nyilatkozatát a forint szerinte túl erős szinten tartásának hiábavalóságáról), és ráadásul reményei szerint így megélénkülnek a belföldi beruházások és az export is. Csakhogy van egy kis bökkenő. A modell explicit módon nem foglalkozik azzal, hogy vajon mennyire importigényes az export, vagy éppen mennyire is érzékeny az import és az exportcikkek kereslete az árváltozásokra. Valójában a gyengülő valuta - javuló fizetési mérleg logikai páros nem automatikus (keress rá: Marshall-Lerner feltétel), és az empiria is inkább azt erősíti meg, hogy a gyengébb valuta nem okoz lényegi javulást a folyó fizetési mérlegben, legalábbis nem az annyira óhajtott rövidtávon. Vagyis Matolcsy egy újabb zakóra készül, és mi is esünk szépen vele együtt. Maximum a többletreáljövedelmeket tudja szépen elinflálni, a nemzeti vagyon egy jó részével együtt, ami max egy újabb fiskális kiigazítással egybekötött bércsökkentésnek tekinthető (és jövedelmi transzfernek a szegényektől a gazdagok felé).

3. Az állam jobb gazda mint az egyén.  Ebben az őrültségében osztozik kedves barátjával Orbán Viktorral is. Ez a két figura még azt az alapvető történelmi tényt sem képes feldolgozni, hogy azon országok, amelyek ezen alapelv mentén politizáltak, vagy már régen rendszert váltottak (egész Kelet-Európa, kivéve talán Belorussziát) vagy a történelem kudarcainak eleven panoptikumaiban van bérelt helyük (Észak-Korea és Kuba). Hogy miért is hibás gondolkodás az állam szupremáciáját hírdetni, nem fogom  lerni, ugyanis megtette helyettem már Milton Friedman.

Aki tud angolul, hallgassa meg őt, személyesen. Igazi szemnyitogató.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: gazdaságpolitika közgazdaságtan Matolcsy György Keynes


2013.01.04. 21:41 Dilis Csávó

Mea culpa: tévedtem

Örömmel elismerem, hogy tévedtem. Az Alkotmánybíróság mégis tette a dolgát, a Fidesz (egyelőre) meghátrált a választási előregisztráció ügyében.

Meg kell jegyezni, hogy mindez sokkal valószínűtlenebb kimenet lett volna, ha Áder János nem foglamaz meg aggályokat a saját pártja javaslatával szemben. Furcsa figura ez az Áder. Vajon mit nyer ezzel? Vagy végülis rendes ember lenne? Most, hogy kikerült az Orbántól való egzisztenciális függésből ellene mer fordulni? Nos, majd kiderül, de most egy piros pont jár neki.

Szólj hozzá!


2013.01.02. 16:40 Dilis Csávó

Az államosításhoz vezető út díjcsökkentéssel van kikövezve

Látom, végre felébredtek az újságíró urak is. Az index címlapján interjút közölnek Varró Lászlóval, aki szintén helyteleníti a hatósági árakkal való visszaélést, ahogy én is megtettem már dec. 22-én, a bejelentés után nem sokkal.

Nem tudom mi ütött az indexbe (és nem csak beléjük), hogy csak ilyen későn eszmélnek rá az energiaár-csökkentés jelentőségére. Sőt, talán még most sem látnak mindent következményt.

Itt nem egyszerűen egy népszerűségi intézkedésről van szó. Ez megint egy ügyes kis trükk, ami bármilyen irányban is sül el, az a Fidesz számára jó.

1. A jobb eset, hogy benyelik a szolgáltatók az emelést, és a rendszer nem omlik össze legalább 2014-ig. Ha ez történik, a Fidesz népszerűséget növel, és megint sok magyar honfitársam hisz majd szentül az ingyenebéd létében. 2014 után ők fogják majd leginkább kapkodni a fejüket.

2. A rosszabbik eset az, hogy a tulajdonosok számára annyira veszteségessé válik az energiaszolgáltatás, hogy előbb-utóbb elfogadják az állam ajánlatát a tulajdonrészük kivásárlására. Államosítás, bizony. Matolcsy már világosan elmondta, hogy szerinte ezeket a "belföldi monopóliumokat" nem kellene privatizálni. Azt ugyan nem értem mit ért "belföldi monopólium" alatt, gondolom természetes monopóliumot akart mondani ez a szerencsétlen. ("Adja ide az indexét, legyen szíves. Elégtelen. Ne gondolja, hogy ebben örömöm lelem. Viszontlátásra.") Mindesetre a gáz- és villanyszolgáltatás természetes monopólium volta kétségbevonható, hiszen éppen a fent linkelt bejegyzésemben hivatkozott Hollandia példája bizonyítja, hogy még ebben az iparágban is lehetséges verseny, ahogyan a mobilszolgáltatásban is, pedig nincs 5 párhuzamos hálózat kialakítva.

Honnan szedtem az államosítási elméletemet? Egyszerű történelmi tapasztalat. A második világháború után az állam pontosan ugyanilyen trükkel állímosította az ipari üzemeket 1947-től. A hatósági árazást felhasználva korlátozta az árbevételt, és különböző adókkal sújtotta a vállalatokat. A végén potom összegekért megvette őket a kétségbeesett tulajtól. 

Ne legyen igazam...

Szólj hozzá!

Címkék: populizmus államosítás gázár hatósági ár elektromos áramár